Moira Young: Blood Red Road (Vérvörös út, Homokvidék 1.)

Vigyázni kell a könyvre kitett megjegyzésekkel. Nem először olvasok olyat, ami végül egyáltalán nem lett igaz. Ennél ez látható: „Jobb, mint az Éhezők viadala….”. Szerintem össze se lehet hasonlítani. Nem találtam benne sok közös pontot.

18 éves Saba, apjával, iker bátyjával és 9 éves húgával él Silverlakeben. Igazán furcsa név, mert víz nem nagyon van a környéken, házukat hulladékokból építik és ételt is elég nehezen találnak. Saba anyja, húga, Emmi születése közben hunyt el. Azóta apja teljesen megváltozott, nem sokat foglalkozik gyermekeivel. A kis húgocskát nem veszi körbe nagy szeretettel, őt okolja édesanyja elvesztése miatt. Majd „Saba világa teljes mértékben darabokra hullik, amikor az ikertestvérét, Lugh-t fogságba ejti négy kabátos lovas. Saba eldönti, hogy megmenti, ezért nekivág a Pusztítók által hátrahagyott törvényen kívüli sivár tájnak. Ez egy brutális világ, ahol Saba felfedez magáról pár meglepő dolgot. Vad harcos, ravasz ellenfél és mindenek fölött legyőzhetetlen túlélő. Egy Jack nevű fenegyerekkel és egy Szabad Sólymok nevű lány forradalmár csapattal Saba útnak indul, hogy megmentse a testvérét – és talán az egész világot.” Az úton, igaz sokszor próbálja lerázni, elkíséri a húga is. Nekem az ő karaktere tetszett a legjobban. Egy nővér által nem szeretett, báty által kedvelt, apja által közömbös környezetből indul, sokat elvisel és mégis olyan nagy büszkeséggel néz a testvérére, segíti ahol tudja. Saba karaktere nem volt szimpatikus, sokszor idegesített a makacssága, dacossága, önfejűsége.

A történet elég érdekes korban és helyeken játszódik. Sokszor találkozunk sivatagokkal, kopár hegyekkel. Az angol borító jól ábrázolja. Néha megjegyzést tesznek a szereplők arra, hogy mitől lett ilyen ez a Föld, de igazán konkrét dolgokat soha nem mondanak. Engem azért ez is érdekelt volna, de ezzel lehet apró kisebbség lennék. 

A Hopetown város volt a legérdekesebb hely, ahol Saba és húga megfordult. Teljesen az Ókori Rómában éreztem magam a Gladiátor viadalokon. Az egyik legizgalmasabb rész volt.

Rendkívül jó ötletnek tartottam a varjút, mint háziállatot. Azt nem tudom, hogy tényleg ennyire okos, de a történetben remek helye volt.

Összességében nem volt rossz, de a főszereplő számomra idegesítő jelleme miatt, nem tudom tökéletesre értékelni.

8/10

R.J. Palacio: Csodácska

Köszönöm egy kedves barátnak, hogy felhívta erre a könyvre a figyelmemet. Ha ő nincsen, biztosan elmegyek mellette vagy észre sem veszem mostanában, pedig nagy kár lett volna. Fantasztikus ez a könyv, bámulatos benne a főszereplő August (Auggie), de főleg azok az emberek elképesztőek, akik a való életben küzdenek hasonlókkal. 

„August Pullman arcdeformitással született, így nem járhatott suliba – egészen mostanáig. Éppen most kezdi majd az ötödik osztályt a Beecher Prep iskolában, és ha valaha is csöppentél már újoncként egy közösségbe, pontosan tudod, milyen nehéz ez. Az a helyzet, hogy Auggie is csak egy hétköznapi gyerek. Csak éppen az arca nem hétköznapi.”

Nagyon jó a könyv felépítése. Szeretem, amikor sok szemszögből olvashatok egy történetet. Itt 6 gyermek mesél saját magáról, egymáshoz való viszonyukról, de főleg Augustról.

Első részben, ki mást, mint a főszereplőt ismerhetjük meg. Nem írja le az arcát, de azt megtudhatjuk, hogy az ötödik osztály kezdetéig, ami kb. 11-12 év, huszonhét darab műtéten esett át. Mekkora erő lehet ebben a gyermekben, családjában, környezetében, hogy még most is tud mosolyogni, viccelni, és még erőt, bátorságot tud venni magán, hogy sok idegen gyermek között iskolába menjen és megmutassa az arcát.

Nem mindennapi az iskola igazgatója, aki az első nap előtt Auggienak iskolasétát tervez, három leendő évfolyamtárs segítségével. Az igazgató úr még többször megmutatja, hogy mennyire emberi, hogy milyen jó helyen van az iskola vezetésében. A másik kedvenc iskolai munkatársam, Mr. Browne, az angoltanár, aki sajnos nem kap sok szerepet a könyvben, de a havi ukáz feladatával a szívembe lopja magát. Szerintem remek ötlet!

Nem mellékesen megismerjük August szüleit és testvérét. A szülők remek emberek. Igazán nincsenek is rá szavak mennyire szenzációsak. A sok nehézség ellenére imádják egymást, élnek-halnak a gyermekeikért és mindig van idejük, energiájuk a másik gyermekre is.

Második részben a nővért Olíviát (Via) ismerjük meg, aki szintén új iskolába megy, ő a gimnáziumot kezdi. Imádja az öccsét, amikor teheti óvja, védelmezi, de most érzi, hogy kicsit terhes lett neki a testvére, több figyelmet szeretne a szülők részéről.

Innen

Harmadik részben Summer mutatkozik be. Ő Auggie évfolyamtársa és kezdetben az egyetlen, aki barátkozik vele. Majd a negyedik részben megláthatjuk Will, Auggie másik barátjának szemszögét is. Itt már van elképzelés főhősünk arcáról, mégis ő, vagyis az öccse fogalmazta meg számomra a legjobban.

„- Hé, Jamie! Emlékszel a srácra, akit tavaly láttunk a fagyizóban? Augustra? A fura arcúra?

- Ja, hogy rá! Rémálmaim voltak miatta. Emlékszel, anya? A tavalyi zombis álmomra?

- Azt hittem, láttál valami sületlenséget a tévében! – felelte anya.

- Nem! Attól a fiútól volt.”

Azt hiszem itt sírtam el magam először a történet folyamán.

Ötödik részben Olivia barátja, Justin is bekapcsolódik a történetbe. Helyes fiú hegedül és színészkedik. Neki is van egy remek gondolata, amit meg szeretnék osztani:

„auggie-val nem bánt valami jól az anyatermészet. (….) az anyatermészet tulajdonképpen tombolát árusít? a születésedkor veszel egy szelvényt, és csak a véletlenen múlik, jó vagy rossz dolgot nyersz-e vele? (…) akkor az anyatermészet magasról tojik ránk. és nem tojik. a legvédtelenebb lényeiről is gondoskodik. vigyáz rájuk, olykor érthetetlen módon. ott vannak például a szülők, akik vakon szeretnek, vagy a testvér, akiben az emberi érzések is bűntudatot keltenek, és egy reszelős hangú kissrác, aki téged választ mindenki más helyett. és még egy pink hajú lány is, aki a pénztárcájában hordja a képedet.”

Angol borító

Utolsó részben Mirandát ismerhetjük meg, aki Olívia régi barátja és testvérként szereti Augustot. Őt is jobban ki lehetett volna dolgozni.

Maximális dicséretet adok a kiadónak, remek könyvre bukkantak és kínálták a magyar közönség felé. Megdöbbentő ez az írás, ajánlott olvasmánnyá tenném a gyerekek egymás iránti elfogadása miatt.

10/10

Tamara Ireland Stone: Time between us- Elválaszt az idő

Időutazás! Wow!

Szeretem az ilyen filmeket, könyveket! Biztosan azért, mert én a gondolataimban is alig szárnyalok a múltamban, vagy éppen tervezek a jövőre. Túlságosan reálisan nézek magam elé. Így duplán élvezem az olyan-ilyen könyveket, amelyben van egy ilyesfajta misztikum a szerelem mellett.

Anna egy 16 éves lány. Fut. Tanul. Egyszerű. Nem menő. A gimi mellett dolgozik az édesapja könyvesboltjában (ugye milyen jó neki?). Két jó barátja van: egy lány és egy fiú. Álma, hogy kilép az államhatáron kívülre, bejár országot és világot.

Azaz egy sima, átlagos amerikai élete van, míg meg nem ismerkedik Bennett-tel, aki már első ránézésre furcsa. Anna már látta futópályán, a fiú is látta őt, de ő mégsem emlékszik a lányra. Végül egy osztályteremben találkoznak, a tanév közepén. Bennett az új fiú.

Fiatal, kamasz lányoknak szóló könnyed könyv, így nem kell sokat gondolkozni azon, hogy vajon megismerkednek-e egymással a fiatalok, hiszen tudjuk, hogy igen.

A könyv mégsem erről szól, hanem a szerelemről, a barátságról, a jólneveltségről, a családi egységről, a családi értékről, amit már olykor keresni kell. Szól a bizalomról, az elfogadásról.

Anna olyan lány, akire minden szülő vágyhat: elfogadja amije van, vágyakozik, de megérti ami nem lehet. Szereti szüleit, nem lázad. Kamaszként sem siránkozik, nem követel. Sodródik. Éppen ezért is lehet, hogy ilyen könnyedén belevág az újba, a lehetőségekbe Bennettel az oldalán.

Hogy mik történnek? Az már spoiler lenne, de azt tudom, hogy bármilyen időutazásos filmet nézek, ott lebeg előttem a Pillangóhatás című film, és hiába örültem a végkifejletnek ott a The End feliratnál, mégis azt kell mondjam, hogy általában nem kedvelem, ha beleavatkozik az író a múltba, a már egyszer megtörtént-be. Jól van, jól van, nem vagyok szőrös szívű, mert imádom a nagy egymásra találásokat is (Ház a tónál pl.), de itt azt éreztem, hogy Anna nagyon akaratos, befolyásol, erőszakos Bennett véleményével szemben.

Bennett beavatta a titkába, elmesélte neki a képességeit, a lehetőségeket, és Anna egyre csak többet akart. Persze megértem őt is, de ha nem rózsaszínű lenne minden, az sem lenne rossz.

Érdekes volt olvasni, hogy nem lehet egyszerre két Bennett ott a helyszínen, hogyan tűnik el az egyik, ha véletlenül ez történik; érdekes volt az egész könyv, mert akaratlanul összehasonlítottam Az időutazó feleségével, vagy a fent említett filmekkel, hogy egyebekről ne is beszéljek. A fiatalok suliba járnak, tanulnak, spanyol dolgozatot írnak, lassan telik el az a 30 nap, amit a fiú az itt-ott-tartózkodással tervez eltölteni, aztán át is lépik azt, itt kezd izgalmas lenni. Elmegy a fiú? Képesek leszek együtt maradni? Bennett ebben az időben tud maradni? Amikor is ő tulajdonképpen még egy kisbaba... Azaz ő jött vissza a múltba egy esemény kapcsán.

Mi az? Mi történt, ami miatt nem a saját szüleivel él?

Én nagyon szerettem volna erről is olvasni, de a történet Anna tolmácsolásában jut el hozzánk, így Bennett életét nem ismertem meg annyira. Olvastam, értelmeztem, elmerengtem. Összeraktam ami tudtam. Érdekes, úgy olvastam, mintha igaz lehetne? Ez a szép benne.

S hiába írtam, hogy én nem szoktam álmodozni, mégis ott voltam velük abban az olasz kis falucskában. Vagy éppen Mexikóban. Így pedig elérte a könyv, hogy álmodozzak és kikapcsolódjak. És ez jó. :)

Könyvmolyképző Kiadó

2013

8/10

Charles Martin: Égzengés

El sem tudom mondani mennyire vágytam, hogy végre a tulajdonomba tudhassam ezt a könyvet. Szeretem Martin írásait, mindig sokat várok tőle, lehet most túl sokat.

A fülszöveg elolvasása után a megszokott történetet vártam, amit szeretek: „Tyler Steele, a nyugalmazott texasi ranger egy esős napon járművével belerohan az előtte döcögő ócska tragacsba. Az autóból egy kétségbeesett nő kászálódik ki, akiről első pillantásra látszik, hogy komoly bajban van. Tyler az asszony és a vele utazó kislánya segítségére siet: hazaviszi őket texasi farmjára. Amikor kiderül, hogy a nőt, Samanthát a volt élettársa, egy köztiszteletnek örvendő rendőr üldözi, Tyler újra a mellére tűzi az ötágú csillagot, és elhatározza, hogy kézre keríti a férfit, miközben segít a két menekülőnek. Ahogy azonban egyre közelebb kerül Samanthához, ráébred, mennyi fájdalom és szomorúság szunnyad az ő lelkében is. Elkerülhetetlenül szembe kell néznie a múltjával, a hibáival, valamint felesége emlékével, aki évekkel ezelőtt elhagyta őt és a fiukat. Vajon elég erős a kötelék kettejük között az újrakezdéshez, vagy Samanthával lehet csak újra teljes az élete? A döntéshez vezető út hosszú és viszontagságos, ha azzá az emberré akar válni, akivé szeretne”.

Összegezve, megvan a romantikus lovag, a másik nem, akin segíteni kell és a gyerek, ebben az esetben gyerekek, aki nélkül nem lenne kerek a történet. Tyler személyében, ismét egy olyan férfit ismerhettem meg, aki mindent megad (imádom az ilyen férfiakat), semmit sem sajnálva, hogy a másiknak jobb legyen a sorsa. Az első kb. 100 oldal arról szól, hogyan beszéli rá rangerünk Samet, hogy menjen vele haza Texasba, telepedjen le ott és kezdjen új életet kislányával, ő majd elintéz mindent. 

Ezen a „feladaton” túllépve jöhetett főhősünk múltja, amivel már jó pár éve nem tud leszámolni. Megtudtam mi történt a fülszövegben említett volt feleséggel, olvashattam a munkája közben szerzett testi és lelki sebekről. (miért mindig Chuck Norris jutott róla eszembe!? (; ) Közben kiderül, hogy Tyler anyagi helyzete nem is olyan fényes, mint ahogy azt az elején mutatja.

Magamhoz és az időhiányhoz képest egészen gyorsan kiolvastam, de sajnos nem tetszett annyira, mint az eddigi könyvei. Ugyanúgy, mint A tücskök éneke című könyvben, ebben is túl  sok volt számomra a tragédia.

Viszont az jó ötlet Martintól, hogy nemcsak Tyler szemszögéből követhettem a történetet, hanem Sam kislánya, Hope, Istennek írt levelein keresztül megismerhettem egy másik nézőpontot is. 

Végül egy szépséges kép Texasból. Egy folyót választottam, mert sok szó esik róla a könyvben. Ranger apja Isten kezeként emlegeti. 

 

 

7/10

William Landay: Jacob védelmében

Ismét és sokadszorra bebizonyosodott, hogy örülök, hogy nem olvasok fülszövegeket. Persze mondhatja az ember fia és lánya, hogy honnan tudom miről szól, mi lesz benne... valahogy elolvasom az első sort, hallok róla egy-két gondolatot, látok róla egy-két értékelést, azaz annak a csillagozást, pontozását, és akkor kíváncsi leszek rá.

Jacob-bal is így voltam. Januárban kiszemeltem, most hozzám jutott, s elmerültem benne, s elkezdtek a fogaskerekek járni: én, mint egy édesanya hogy vélekednék?; én mit tennék?; hogy viselkednék?, hogy segítenék?, hogy dolgoznám fel?; kinek hinnék;? mennyire törnék össze a kétségbeesés a kétkedés miatt?, és így tovább.

Jacob Barber egy 14 éves fiú, aki védelemre szorul, akinek a védelmében édesapja, Andrew Barber helyettes kerületi államügyész lép fel. S, hogy mi történt? Egy osztálytárs gyilkosság áldozata lett, s ez a fiú is előtérbe került.
Nem gondolom, hogy nekem az a tisztem, hogy a történetet meséljem el, s azt sem gondolom, hogy a fülszöveget bemásoljam, inkább az előbb említett kérdésekre kerestem magamban a választ, illetve ismét a gyerek, kamasz személyiségén elmélkedtem. Persze érdekelni kezdett, hogy ki gyilkolt, hogy gyilkolt, és miért gyilkolt, de erre megvolt a válaszom, és ez lapról-lapra erősödött is bennem.

Egy család: apa, anya egy fiú. Nagy szerelemből, sok év után született meg Jacob, s éppúgy, ahogy körülöttem sok helyen látom: anya beszélős, megbeszélős, kibeszélős, apa pedig a hallgatós, akivel a problémákat alig lehet megbeszélni, sőt a legtöbb esetben, a számára probléma sincsen. Ahogy a lapozások során megismertem Jacobot, szinte magam előtt láttam a kiskori Jake-t: épp olyan lehetett, mint egy régi ovisom, aki miatt a pályát majdnem elhagytam; aztán találkoztam a hallgatagsággal, a magának-valósággal, a zárkózottsággal, a pufogással, a "ki ha én nem?" kérdéssel? Mint a legtöbb kamasz? Talán... Majd gyanúba keveredik, s megismerjük őket, előttünk csúszik szét egy család; akaratlanul gondolkodunk, elmélkedünk, s én ismét elgondolkodtam: ha én tiltok, vagy inkább korlátozok dolgokat, akkor a gyerekem csak azért is azt akarja majd csinálni? Ha én túlzottan liberális vagy, ha engedek, ha megmutatok olyan lehetőségeket, amelyek nem az elfogadott viselkedési normák közé tartoznak, azaz, ha nem korlátozok, tiltok, akkor elérem azt a célt, hogy a gyereke normálisan, nekem tetszően viselkedjen? Szerintem ezek nehéz kérdések, valaki ösztönösen nevel és jól, valaki könyvből és jól, van akit befolyásolnak és úgy lesz jó, de lehet, hogy éppen az ellenkezője sül ki belőle. A szülőtől csak annyi az elvárható, hogy a gyerek érdekeit tartsa szem előtt. De kérem: kinek mi az?  (Itt ismét a korlátlan internet, gépezés, tévézés káros hatásai lebegnek a szemem előtt.)
Elfogultak vagyunk a gyerekünkkel: ez fantasztikus. Olyannak szeretjük őket, amilyenek, közel állunk hozzájuk. De azért hályogot ne növesszünk a szemünk elé!

Szerintem már több értékelésben leírtam ezt a mondatomat: Beszélgessünk, beszélgessünk, beszélgessünk velük, hallgassuk meg őket, álljunk ott mellettük, hogy idő előtt ne csukják be orrunk előtt az ajtót, hogy nyitva akarják hagyni azt, hogy érezzék mellettük állunk, hogy ne meneküljenek a közös vacsora elől!

Hol vannak a szülők most? Hol kérdeznek? Hol válaszolnak? Csendben vannak, nyomoznak, sírdogálnak, elhidegülnek. Egyik erre, másik arra.

A történet egy nyomozás története. Vagy nevezhetjük Jacob és családjának történetének Andy titkaival, egy sokéves kapcsolat hanyatlásával. Nem olvasok fülszöveget, de a borítón már rajta szerepe a "sokkoló befejezés" kifejezés. Mondjuk úgy, hogy nem sokkolt, mert számítottam és vártam valami sokkra. Aztán lett ami lett, és elárulom, hogy nem ítélkeztem. De még a eszemben van, és fogok még róla olyan emberrel beszélgetni, aki elolvasta már. Mert olyan könyv.

Tetszett-e? Igen. Bár kettő hasonló történet beelőzte balról (Kevin és 19), mégis azt mondom, hogy a téma, a történet kíváncsivá tett, s érdeklődve figyeltem Laurie (az édesanya) és Andy (az édesapa) személyiségét, a fiúkhoz való hozzáállásukat mind az ügy előtti mind az utáni időszakra vonatkozóan. Félelmetes volt bárkivel és bármivel hasonlóságokat olvasnom, ami még inkább kizökkentett.

Valószínűleg a Barber családot nem feledem egy darabig s főleg azért, mert nem nem tudtam azonosulni egyik szülővel sem.

7/10