2012. február 1., szerda

Hans Keilson: Keserédes komédia



Mindig beleesem abba a hibába, hogy nem írom le azonnal a benyomásaimat. Vagy kényelmi okokból, vagy, hogy nehogy kizökkenjek a történetből, a hangulatból.
Ennél a könyvnél is így jártam, ezért a legjobb, legalapvetőbb gondolataim, az első néhány benyomásaim is elfelejtődtek. Ezt nagyon sajnálom, mert a könyv nagyon tetszett. Azon is elgondolkodtam, hogy miért tetszett, hiszen olyan egyszerűcske történet.
Folyamatos izgalom, ami igazán fel sem tűnik a mondatokban. Csendesen meghúzódik, majd a tetőfokra hág, ott marad, ott már reménykedem a jóban, de hihetetlennek tartom a jót. Aztán egyszer csak vége lett.

Nico egy zsidó. Marie és Wim, a fiatal házaspár egy szobáját "lakja" a 2. világháborús időszakban. Mi mit tettünk volna a helyükben? A könyv olvasása közben sokszor eszembe villant a "Niki titka" c. könyv, amely olvasásakor a "dobozban rejtőzködő férfi" életének kis szakaszába pillanthattam bele egykoron.
A Keserédes komédiában viszont nem a zsidóság története, nem a házon kívüli borzalmak, a haláltáborok jutottak eszembe, hanem a történetben megjelenő, meghúzódó, elrejtőző érzelmek, az összetartó cselekedetek, az egymásrautaltság.- Ami le sincs írva sok esetben.

Mi mit tettünk volna? Én mit tettem volna? Marie és Wim feltétel nélküli szeretete, szerelme ott van a házban, a lakásban. Együtt, egymásért. A közös döntésük 100%-ossága megható. Hogy egyik sem beszélte le a másikat. Hogy a hibáztatások, az esetleges szemrehányások elmaradtak, nem torkollottak drámába.
Együtt. Egymással. Egymásért.

A történet fogy, a lapok száma csökkent. A következmény és az odáig vezető út egybemosódik a fejezetek között, míg végül a jelenben leszünk. Csak ott. Izgulunk-vagy nem. Kit, hogyan érint.

Tetszett. Így egyszerűen. Pedig máskor lehet, hogy kevés lett volna.
Nagyon kíváncsi lennék a folytatásra, s bár van sejtésem, akkor is szívesen olvastam volna tovább.
(Nekem nem komédia, de ez lényegtelen.)

Nincsenek megjegyzések: