2011. április 25., hétfő

Paul Auster: The New York Trilogy

A "sznob" szó meghatározásánál olvastam magyarázatként a minap a következő mondatot: "A filmet senki sem értette, de a sznobok odavoltak tőle". Nos, ez alapján teljesen sznob vagyok, mert eléggé ködös, hogy mi a fene a konkrét értelme ennek a regénynek, nem tudom, csak érzem kicsit, de teljesen odavoltam tőle.

Olyan volt ez, mint egy Lynch film. Talán nincs is válasz a kérdésekre, amiket felvet, sőt, talán kérdés sincs :P
Azt írtam valahol a Molyon róla, hogy abszurdan groteszken bizarr. Mert az.

Három detektívtörténetet tartalmaz a könyv, egyik sem hétköznapi, de mindhárom New Yorkban játszódik. Az első igazából egy súlyos ügy, egy gyermekbántalmazás és annak következményei köré épül, valaki véletlenül belekeveredik magánnyomozóként ebbe a történetbe. A másodikban szintén magánnyomozás folyik, de nem tudni milyen ügyben, csak figyelni kell, de a végén már nem tudni, hogy ki is figyel kit és miért. A harmadik talán a legemberközelibb. Egy újságíró nyomoz eltűnt barátja után. Mindhárom sztoriról elmondható, hogy rémálommá válik a végére, ha már az elejükön nem lennének azok, ha nem is a hagyományos értelemben. Feszült, abszurd, nem evilági jelenetek jellemzik mindhárom történetet. Auster szerintem olyan kérdéseket feszeget, amikbe bele lehet bolondulni, ha nagyon beleássuk magunkat - ez érződik is a könyvön :P Például, hogy kik vagyunk? Hogyan definiáljuk magunkat? Mi tesz minket azzá, akinek hisszük magunkat? Milyen törékeny az identitásunk? Mi a valóság? Az, amit látunk és érzékelünk, vagy ami bennünk zajlik valamilyen módon?

Én általában azokat az írásokat szeretem, ahol a szavak változatosságával és szépségével fejezi ki az író a mondanivalóját. Nem nagyon találkoztam viszont még olyannal, mint amit Auster ebben a regényében nyújt, azaz ennyire cseles és ravasz módon összekapcsolni három történetet ezer alig látható, pókfonalnyi szállal, finom utalással, illetve egy-egy leheletnyi momentumot megváltoztatva fordítani ellenkezőjére a jelentést. Na, most már ezt majdnem én sem értem, úgyhogy be is fejezem.

Auster elképesztő. A legvégén egy bekezdésben majdnem pontosan leírta, amit erről a könyvről gondoltam. Ez azért eléggé ijesztő. Vagy csak egyszerűen zseniális.

Ja, angolul olvastam, ezért angol a szöveg, lefordítani nem fogom, so it is only for the competents.

"If I say nothing about what I found there, it is because I understood very little. All the words were familiar to me, and yet they seemed to have been put together strangely, as though their final purpose was to cancel each other out. I can think of no other way to express it. Each sentence erased the sentence before it, each paragraph made the next paragraph impossible. It is odd, then, that the feeling that survives from this notebook is one of great lucidity. It is as if Fanshawe knew his final work had to subvert every expectation I had for it. These were not the words of a man who regretted anything. He had answered the question by asking another question, and therefore everything remained open, unfinished, to be started again. I lost my way after the first word, and from then on I could only grope ahead, faltering in the darkness, blinded by the book that had been written for me."

10/10 - Very confusing.

És akkor nem maradhat ki Alicia Keys New York c. dala, mert imádom és mert nagyon illik ide:

Nincsenek megjegyzések: