2011. február 4., péntek

John Boyne: A csíkos pizsamás fiú


Két okom volt, hogy sürgősen elolvassam ezt a könyvet:
1. A Lányomtól kaptam, és szerette volna, ha elolvasom.
2. A filmet szeretném megnézni.

Rövid, lényegre törő, sokkoló.

Nem néztem utána, nem olvastam róla, egyedüli szubjektív gondolatom a csíkos pizsama miatt volt, és természetesen tudtam, hogy II. Vh-s történetről van szó.

Bruno egy 9 éves kisfiú, aki jómódban élő családjával 1942-ben, Hitler parancsára Auschwitzba költözik, mert édesapja egy magas beosztásban lévő katona, akit oda vezényeltek.
A történetet nagyon nagy érdeklődéssel olvastam, egyrészt mert a téma érdekel, másrészt én is egy 9 évessel élek együtt, így a mostani "problémáikat" eléggé ismerem.

Brunonak nem volt könnyű a költözés, nem volt könnyű otthagyni az 5szintes házat, a barátokat, és egy olyan családdal az Ismeretlenbe költözni, ahol egy "mindig gyengélkedő és sherryt ivó anya és egy Reménytelen Eset nővér él"; és ahol az apa a Führer kedvében jár mindig.

Szerettem a kisfiút, öröm volt olvasni gyermeki "bájait", a beszélgetéseit, a rácsodálkozásait, és azt a természetességet, amivel ő NEM tudta, hogy mi van a messzeségben a kerítés túloldalán.
A kerítés túloldalán pedig ott élt Smuel, egy lengyel órás fia, akivel barátságot kötött. Beszélgetéseiket olvasva azt megtapasztalhattam, hogy mekkora különbség alakulhat ki az egyik - és a másik oldalon. Az egyiken, ahol a jómód van, ahol a gyerek gyerek maradhat és a másikon, ahol a gyerekek hamar felnőttekké váltak.

Bruno saját bátorságának, a merész -de félelemmel teli- cselekedeteinek nem is igazán volt tudatában, hiszen mindvégig tudatlanságban élt.

Nem lehet a könyvről írni. Engem sokkolt. Duplán sokkolt, mert Nyiszli Miklós könyvét, tavaly novemberben olvastam, és minden, abban olvasott kép és jelenet élénken él bennem. Valahogy az ebben olvasott mondatok összefüggésbe kerültek a csíkos pizsamás kisfiú történetével, és nem tudtam szabadulni a képektől.

Jaj, de nagyon szerettem a fiúkat hallgatni, gyermeki érdeklődéssel voltam velük a kerítésnél.

"Nagyon szomorúnak látszott, s Bruno nem tudta, miért: ő nem látta borzalmasnak a históriáját. Végtére vele is ez történt.
- Vannak ott más fiúk is?- kérdezte.
- Százával.
Bruno szeme tágra nyílt. -Százával? -visszhangozta döbbenten.- Ez nem igazság! Ezen az oldalon nincs senki, akivel játszani lehetne!
- Mi sem játszunk- mondta Smuel.
- Nem játszotok? Miért nem?
- Mit játszanánk?
- Mit tudom én? Akármit. Például focizhatnátok. Vagy felfedezősdit. Mit lehet odaát felfedezni?"
...
..
.
Aztán megálltam az olvasással és drukkoltam, hogy zuhogjon az eső. Hogy ne álljon el.
Aztán fuldokolni kezdtem.
Aztán sírni kezdtem.



3 megjegyzés:

PrincessConsuela írta...

én csak a filmet láttam. rövid volt de a végén köpni-nyelni nem tudtam. úgy drukkoltam a végén h valaki avatkozzon közbe de nem...

Andi írta...

...mindezt kétszer átélni.... huhh. miután elolvastam megnéztem a filmet...

G.F. Zsú írta...

Imádtam a filmet, már többször megnéztük a párommal és a végén csak ülünk döbbenten és nézzük a semmit, úgy 5 percig. Nagyon sokkoló és megható film, ami igazán felborzolja az idegeket.