2010. október 22., péntek

Spiró György: Tavaszi Tárlat

Örülök, hogy ismét azt tudom mondani a kételkedőknek egy kortárs magyar regényről, hogy nagyszerű és hogy ezért érdemes kortárs magyart olvasni.

Nem is lehetne aktuálisabb időpontban írni erről a könyvről, mint az '56-os forradalom évfordulójának környékén. Ez a történet ugyanis azokról a napokról szól.
Nem olvastam még Spiró Györgytől semmit ez előtt, de ezek után biztosan fogok. Nagyon klassz már eleve az ötlet, amelyből kibontakozik ez a történet, mely arra hivatott, hogy elmondhassa a véleményét az eseményekkel kapcsolatban, az álláspontját és tapasztalatait azokról az időkről. Az írói tehetsége előtt pedig le a kalappal. Tetszett, hogy a stílusban nem találtam olyan elemet, ami arra emlékeztetett volna, hogy ez a könyv nem akkor íródott, hanem napjainkban. Tetszett a feszes történet, a profi szerkezet, a zseniális lezárás.

Az egész onnan indul, hogy hősünk, ahogyan az író is folyamatosan nevezi a főszereplőt, 1956. október 18-án aranyérműtét céljából bevonul a Rókus Kórházba, ahol el is végzik rajta az operációt, sőt a tetejébe összeszed egy tüdőgyulladást is, így csak november 8-án engedik haza. Közvetlen köze a forradalmi eseményekhez tehát nincs: nem tüntetett, nem lőtt, nem csinált semmi kompromittálót ezekben a napokban.

Egy gyárban dolgozik mérnökként a Tervosztályon. Becsületes kommunista ráadásul. Felszólal üléseken, javaslatokat tesz a termelésre vonatkozóan. Egyébként kispolgári zsidó családból származik. Egy napon, a forradalom után meglátja a nevét egy, az állam ellen szervezkedő, lefülelt bűnszövetség névsorában...

És ekkor jön a se köpés, se nyelés. A nagy pofon. A lelki vívódás. Hogy a kurva anyjukat. Engem, a bombabiztos alibivel rendelkező becsületes kommunistát.... Miért????
Szaladgálás fűhöz-fához segítségért, helyreigazításért. Rosszullét, őrület.

*kisSPOILER* Aztán egy apró, el sem mondott, semmi kis eseménnyel a dolgok megoldódnak. Mert ez éppolyan lényegtelen, mint az, hogy miért, hogyan történt ez az egész. Mert nem számít semmi. Nem számít az igazság. Nem számít, hogy ki vagy. Hogy velük vagy-e vagy ellenük. Csak a félelem számít. (Olvastam az Arbat gyermekeit - ott nagyon szépen ki van fejtve Sztálin által, hogy a leghűségesebbeket is cserélgetni kell időnként, akár a legjobb haverokat is, hogy senki ne érezze magát biztonságban. Hát ezt a licenszet nagyon jól sikerült átvenni tőlük.)

A történet lezárása pedig zseniális, a gyenge, gyáva, önző, "nincs itt semmi baj, ha az én seggem nincs veszélyben" c. tipikus emberi hozzáállás. *SPOILERvége * Mert élni kell. Mert ilyenek vagyunk, ilyenek voltunk.

Remekül kitalált, összerakott, megszerkesztett történet. Ütős sztori. Csak ajánlani tudom.


Nincsenek megjegyzések: