2009. július 31., péntek

José Saramago: Embermás

A blog olvasói már megszokhatták tőlem, hogy újabban Saramago rajongó vagyok, s bejegyzéseim nagy része az ő könyveiről szólnak.
Az Embermás az eddigiekhez képest nálam egy újabb kategóriát alkot, kézen fogva a "Minden egyes név"-vel, hiszen olyan történetek ezek, amelyek tulajdonképpen bármelyikünkkel megeshetnek.

Tertuliano Máximo Afonso történelemtanárként tengeti unalmas életét, depresszióval küzd, 38 évesen túl van egy váláson, jelenlegi kapcsolatából is épp készül kiszállni...
Aztán egyszercsak kollegája javaslatára, aki a letargiából szeretné őt kizökkenteni, megnéz egy filmet, melyben fölfedezi hasonmását. Nyomozásba fog, melybe bevonja barátnőjét is, s egy idő után már maga is belátja: nincs megállás. Édesanyja figyelmeztetése ellenére csúnya játékba megy bele, melytől a történet tragédiává válik...
A "saramago-i vég", ezúttal jól sikerül, már azt hiszem, vége a regénynek (és milyen jól!), amikor felfedezem, hogy még egy rövid fejezet hátravan, talán ez nyugtat meg picit minket: mégsem történhet meg bárkivel hasonló.

Saramago speciális stílusa (vessző és pont mint összes használt írásjel) ellenére nagyon jól olvasható, ez a könyve egy izgalmas lélektani krimi(szerűség).

Ajánlom (Saramago-)kezdőknek és haladóknak egyaránt!

2009. július 29., szerda

Endo Suszaku: Némaság

2008 november 24-én 30.000 ember gyűlt össze Nagaszakiban, hogy megemlékezzenek azokról a japán vértanúkról, akik az 1600-as évek elején veszítették életüket szörnyű kínzások közepette.

Az 1500-as években erőteljes keresztény befolyás vette kezdetét Japánban. A földesurak és az parasztok is nagy örömmel fogadták a hittérítőket. A földesurak befolyásukat, a parasztok pedig vígaszt kerestek szörnyű mindennapjaikban. Az 1600-as évek elejétől azonban tiltani, később üldözni, majd pedig hosszantartó, kegyetlen kínzásokkal és halálbűntetéssel "jutalmazták" a kereszténységet a szigetországban.

Endo Suszaku (magyarul írják így a nevét, amúgy így szokták megjeleníteni latin betűkkel: Shusaku Endo) japán katolikus író volt, az akkori vértanúk és a hit megingásának történetét akarta megosztani az olvasóval ebben az 1966-ban megírt könyvében, AMI IGAZ TÖRTÉNET.

A regény kezdetén egy bizonyos Ferreira atyáról esik szó, akiről szörnyű hír járja szülőhazájában Portugáliában és a Vatikánban: a japán felügyelőknek sikerült megtörniük őt a rettegett kínvallató "Gödörben", és rávették keresztény hitének megtagadására. Három volt diákja azonban ezt nem akarja elfogadni, így útra kelnek, hogy maguk járjanak utána az atya történetének. Több hónapnyi viszontagság után kikötnek Macaoban. Csupán karnyújtásnyira járnak Japántól. Mégis falba ütköznek. A japánok megszakítottak minden kereskedelmi szálat a Portugálokkal így sem spanyol sem portugál hajóval nem mehetnek, de a macaoi misszió sem engedi őket tovább, hisz az életükkel játszanak ha japán földre lépnek. Végül megoldást találnak a problémára, és a három atyából ketten a rettegett sziget parti homokjára lépnek...

Maga a könyv egyáltalán nem hosszú (209 oldal) mégis hosszú az a lelki tusa amit a főhős Rodrigues atya végigél. Felépítését tekintve a könyv elején egy rövid s érdekes történelmi bemutatót olvashatunk az előzményekről és akkori helyzetről. Majd Rodrigues testvér leveleinek fordítása következik (a levelek állítólag valódiak). A pap levelei ezután megszakadnak és az író veszi át a szót. Végül pedig korabeli naplókba nyerhetünk betekintést, amiből megtudhatjuk mi lett a főhős sorsa.

A történet könnyen követhető, az író stílusa egyszerű mégis elgondolkodtató. Rodrigues atya jelleme a szemünk láttára alakul és formálódik. Olyan kérdéseket tesz fel magának és Istennek, amelyet már sokan mások előtte. Neki ez mégis új, és félelmetes.

Némaság. Ez a könyv címe, mert Isten hallgat, nem felel a kérdésekre, az imákra. Mintha elfordította volna arcát a Földnek ezen pontjáról.
"A pap vadul megrázta fejét, és befogta mindkét fülét. De Ferreira hangja és a keresztények hörgése irgalmatlanul beléhasított. Állj! Megállj! Uram, most meg kell törnöd a csöndet. Nem hallgathatsz tovább. Bizonyítsd be, hogy te vagy az igazságosság, a jóság, a szeretet."

Az író Tanizaki-díjat kapott ezért a könyvért, ami igen rangosnak számít Japánban és minden évben kiosztásra kerül.
Martin Scorseset is megérintette a könyv, és a tavalyi tömeges megemlékezés hatására elérkezettnek láthatta az időt arra, hogy megfilmesítse a könyvet. (Ez lesz a második adaptáció, a '70-es években már készítettek egyet a japánok). Ha minden igaz a forgatás hamarosan elkezdődik, a bemutató jövőre várható. Azt rebesgetik, hogy Ferreira atyát Daniel Day-Lewis, Rodriguest pedig Benici Del Toro fogja játszani. Bár Daniel Day-Lewis nevét még nem erősítették meg.

Ami pedig a borítót illeti...
Ha valaki szívesen elolvasná a könyvet, ne ezzel a borítóval keresse a polcokon, mert így legfeljebb az idegen nyelvű szekcióban lelhető meg.
Itthon a Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója adta ki. Tyű, ez jó hosszú név volt.. :)
Mondhatnám, hogy aborítója szerényre sikeredett, de ez nem egészen lenne igaz. Inkább mondanám puritánnak. A rend kedvéért azért beillesztem azt is.
                          Íme:
Én könyvtári példányt olvastam.

 
Eredeti cím: Chinmoku
Borostyyán, 2009. július 29.

Zalán Tibor - dünnyögés, félhangokra

„Észre se vettem telihold van
meztelen fekszem holtan a holdban
sok a halál de nekem jól áll
bennem a végzet régóta kószál”

Zalán Tibor dünnyögés, félhangokra című kötete különleges darab. Kovács Péter illusztrációi nem csak kiegészítik a sorokat, hanem szerves részévé váltak. A 13 ciklus mindegyikét egy-egy rajz nyitja meg, amely összefoglalja a később olvasottak hangulatát lényegét. Két művész válik eggyé ebben a kötetben. A versek hangulata komor, gyötrődő és kíméletlenül önkritikus amelyet megkövetel az olvasótól is. Zalán Tibor József Attila sorait csempészi be gondolatai közé, sárgával kiemelve. A szavak ebben az új környezetben, egészen más jelentést nyernek, de valahol mégis motoszkál az olvasóban az eredeti szöveg. Egészen különleges hangulatú verses kötet, igazi mondanivalóval. A verbális és vizuális expresszió szövetsége.


Félek nem ér hisz nincsen vére
miért ver mégis A lüktetése

átüt az időn a kor falán
Rajta áthúzott csonka név zalán

2009. július 26., vasárnap

Jaume Cabré: A Pamano zúgása

Már régóta terveztem elolvasni ezt a könyvet, de a terjedelme miatt kicsit tartottam tőle. Viszont most pár napra levonultam vidékre a nagymamámhoz, ahol is 3 nagy- és dédszülő foglalkoztatta egyszerre a lányomat, úgyhogy magammal vittem ezt a monstrumot 'most vagy soha' felkiáltással.
Jó döntés volt, mert amellett, hogy nagyon szövevényes, nagyon olvastatja magát a könyv, úgyhogy sikerült 1 hét alatt kivégeznem.

Namost. Ez egy nagyon szövevényes és kalandos, érdekes sztori, de nem ajánlom mindenkinek a könyvet, mert nem való mindenkinek. Szerintem. Egyrészt merthogy totál nem lineáris. Több szála van a történetnek és azok sem kronologikusan jelennek meg, hanem össze-vissza. Nagyon érdekes, mert így kapásból azt mondanám erre, hogy úristen. Viszont ezekből a kis mozaikdarabkákból nagyon szépen kikerekedik a történet. Valahogy egyáltalán nem számított amikor olvastam, hogy egy adott fejezetben ábrázolt sztori épp mikor játszódik, mert nagyon jól be tudtam illeszteni a történetbe. Az jutott róla eszembe, hogy mint amikor egy szöveg egyes szavainak betűit teljesen összekeverik, mégis el tudjuk olvasni, ugyanez van itt is. Élvezhető a történet így is. Egyébként tetszett ez a megoldás, a több szál is és az időrendiség hiánya is, legalább nem untam magam halálra és mindig lehetett agyalni a fejezet elején, hogy na, ez most épp ki és mikor :)

A másik érdekessége, hogy Cabré időnként egy mondaton belül nem egyezteti a személyeket. Azaz a mondat első fele E/3-ban kezdődik, aztán E/1-ben folytatódik. Mondjuk én értem a funkcióját. Olyan ez, mint amikor a filmekben a narrátor kezd el mondani egy mondatot, és aztán maga a szereplő folytatja.
Arról nem beszélve, hogy időnként olyan is előfordul, hogy az egyik mondat még x időben y helyen játszódik, a következő meg már egy teljesen más időben, helyen. Bár szerencsére egyik sem volt gyakori, sőt meg is lehetett szokni.
Egyébként Cabrének nagyon jó kis humora van. Nem a történetbe sző bele humoros elemeket, hanem ahogyan előadja és ez nagyon tetszett, főleg azért, mert nem vitte túlzásba.

Szóval ezen "furcsaságok" mellett, amiket inkább egyedi írói stílusnak neveznék, a történet maga meglehetősen izgalmas. Dióhéjban: napjainkban, pontosabban 2002-ben egy kis spanyol faluban egy tanárnő, Tina Bros anyagot gyűjt a környék iskoláiról, amikor véletlenül egy lebontás előtt álló régi iskolában a tábla mögé rejtve talál pár füzetet, amit még 1944-ben az iskola akkor tanítója rejtett el. A tanítóról mindenki úgy tudja, hogy a helyi fasisztákkal működött együtt. Nem volt igazán közkedvelt, mert az a hír járta, hogy a fasiszta polgármester a tanító besúgása miatt végzett ki egy gyereket, akinek az apja az ellenséges partizánok közé tartozott. A kis falunak van egy jómódú családból származó úrnője, Elisenda asszony, aki vagyona és befolyása révén a környék igazi parancsolója. Gyakorlatilag minden úgy történik, ahogyan ő szeretné. Az ő sorsát is nyomon követhetjük a történetben, egészen napjainkig, amikor már éltes öregasszony, és arra teszi fel életének utolsó 50-60 évét, hogy az említett falusi tanítót, Oriolt tragikus halála után szentté avattassa. Oriol a megtalált füzetekben lévő vallomása alapján azonban erre nem méltó és a füzeteket megtaláló Tina megpróbál közbelépni.

Többet nem árulok el, igazán izgalmas történet kerekedik ki a fentiekből. Igazából sajnálom, hogy számomra azt a végkövetkeztetést, üzenetet hordozza amit, mert így kicsit rossz szájízzel tettem le a könyvet. Ez pedig az volt, hogy teljesen mindegy, mi hogyan történt, ki ki volt és mit csinált, mert a pénzzel járó befolyással el lehet hallgattatni szemtanúkat, meg lehet változtatni a történelmet. Így gyakorlatilag semmiben nem lehetünk 100%-ig biztosak, hogy úgy történt, ahogyan azt nekünk elmondják. Mondjuk nem volt efelől kétségem eddig sem, csak nem jó érzés, amikor ezt így az ember pofájába belevágják.

Ami még nem tetszett a regényben, az az, hogy a karakterek ábrázolásába nem igazán mélyedt bele az író. Én szeretem jobban megismerni a szereplőket kívül-belül, hogy jobban meg tudjam érteni őket, esetleg azonosulni tudjak velük, ami itt nem volt meg. Nem tudtam megkedvelni egyik szereplőt sem és igazán megérteni sem őket. Főleg ez hiányzott nekem nagyon a könyvből, ezért nálam 8,5/10.



(ja, és egyébként ez a 840 oldal nem 840 oldal. Átverős, mert elég kis rövidke egy-egy oldal, 100 oldalakat úgy olvastam végig egy szuszra, hogy észre sem vettem. A burok a maga 500 töményen teleírt oldalával szerintem hosszabb volt.)

2009. július 23., csütörtök

Amin Maalouf: Levantei kikötők

A levantei szó kapcsán egyből a középkori levantei kereskedelem jutott eszembe, ami a Közel-Keletet kötötte össze Európával. Maga Levante a mai értelemben Szíriát, Libanont, Palesztinát és Jordániát foglalja magába.
A könyvben adott egy „narrátor”, aki felismer egy embert az utcán a gyerekkori történelemkönyvében látott fénykép alapján. Akire már akkor, gyerekként felnézett. A kép a II. világháború végén készült, rajta az „Ellenállók” egy csapata. Ezen a képen volt Oszján, aki Párizsban 4 nap alatt elmeséli ennek az embernek az egész addigi életét. A cím sejteti, hogy Oszján a Közel-Keleten élt, növekedett, és tulajdonképpen a könyv nagy része itt is játszódik.

Megismerjük családi hátterét, miért lett őrült a nagyanyja, miért lett árva, miért kellett magántanulónak lennie, mit várt tőle édesapja, és miért ment el amint tudott Franciaországba tanulni, hogy orvos lehessen? Megtudjuk, hogy lett-e orvos belőle, hogyan csatlakozott a II. világháborús ellenállókhoz, mikor találkozott először jövendőbeli feleségével, hogyan ünnepelték őt hősként hazájában, és hogyan került nagyon hosszú időre elmegyógyintézetbe, elszakítva szerelmétől, kislányától. Természetesen megtudhatjuk minek (kinek) a segítségével jutott ki onnan.

Az egész történet elvarázsolt engem. A mondatok egyszerűsége, érthetősége és a cselekmény magával ragadott, élveztem minden sorát. Tetszett a regény stílusa, a történet, ahogyan azt az író megírta. Drukkoltam Oszjánnak a háborúban, a szerelemben, a megbocsátásban.
Oszján egész gyermekkora tele volt elvárásokkal, mégis sikerült olyan embernek lennie, aki próbál a problémáival megbirkózni, és ha nem megy neki, akkor sem adja fel, de elfogadja a kudarcokat. Élete során kapcsolatba kerül a II világháborúval, a palesztin háborúval, miközben ő folyamatosan a békét szerette volna. Aki muzulmánként egy zsidó nőt vesz feleségül dacolva a körülöttük lévő zavargásokkal, sőt a palesztin háborúban, zavargásokban is a békét próbálják elősegíteni. Hirdetik, hogy a szerelmük csendes, de erős, nem követel, de reménykedik.

A könyv utolsó oldala pedig bizonyítja nekem, hogy az élet fájdalmas, de mindig van remény, az újrakezdés lehetősége rajtunk is múlik, sorsunk egyedi és megismételhetetlen!
A könyv ismertetőjében megtalálható ez a mondat: „Főhőse Oszján annyiféle múltat, hagyományt, kultúrát, szokást, nyelvet egyesít magában, mint a hely, ahol született és felnőtt.
Az ő és családja sorsa éppoly hányatott, viszontagságos, mint a levantei kikötővárosok történelme.”




Thomas Moran: Niki titka

A hátoldalon olvastam, hogy ott a helye a könyvespolcokon az Anna Frank naplója mellett. Kíváncsivá tett. A történet a II. világháború utolsó két évében játszódik, amit Niki egy 13(-15) éves fiú mesél el.

Niki legnagyobb titka, hogy egy zsidót rejtegettek a házuknál lévő szénapadláson egy „fülkében”, aminek mérete 4m hosszú, 1m széles, 3m magas volt. Amiért ezt megtették, annak egyetlen hatalmas oka volt: évekkel ezelőtt a halálos vakbélgyulladástól mentette meg a fiút. A háború időszakában ez az ember váratlanul megjelent Niki családjánál, és a régmúltra gondolva bújtatni kezdték.

Csak Niki és barátnője a vak Sigi beszélgetett ezzel a zsidóval, dr. Weiss-szel, naponta kb. 15-20 percet. Tulajdonképpen ők mentik meg az orvost ezzel a cselekedetükkel. A férfi meséléséből, és az iskolai barátok-ismerősökkel történtekből a gyerekek szépen fokozatosan átestek a kamaszkori változásokon, a testiség-lelkiség folyamatain, miközben folyamatosan figyelhettem meg a dr. lelki gyötrődéseit a fülkébe zárás következtében, megismerhettem életét, szerelmét, családját. Nikinek meg kellett küzdenie a folyamatosan visszatérő segíteni-akarás és az árulás nehézségeivel is, végeredményként ez alatt a két év alatt felnőtt, aminek pszichológiai vonalát az író nagyon jól ábrázolta.

(A névből és a történetből azt gondoltam, hogy német/osztrák író, de kiderült, hogy Amerikában született; ez az első regénye.)


G. Szabó Judit - Megérjük a pénzünket


A történet naplószerű lejegyzője és hősnője Anikó a Kovács család középső lány gyermeke. Saját bevallása szerint nyurga és lófejű, de ez nem baj mert van egy szép és egy húsos lány is a családban, legalább nem egyformák. Kedvenc kérdése, hogy „Mit csinálna, ha egy lovat találna a fürdőkádban?”. A ló barna és jól áll neki ha mosolyog.

Megannyi vicces és kínos pillanaton kalauzolja keresztül az olvasót. Jókat kacaghatunk Mari a nővér kezdeti szerelmi próbálkozásain, apa örökös küzdelmén a Nagymamával és Klementinával a roncs autóval, valamint Anikó harcán a tanárokkal és RókaGizivel.


Anikó a legnehezebb helyzetekben is derűs és könnyed, egyedül a Nagymama lehetséges elköltözése görbíti le száját.

„Ma reggel mézkúrát kezdtem. Szeretem a mézet! Szépen csillog, és gyöngyösen csöpög. Érdekesen befolyik mindenhová! Nagymama szerint erősen hízlal, és hamar mutatkozik az eredménye.

Estére már mutatkozott is: ragad a lakásban minden kilincs.”

G. Szabó Judit pöttyös könyve, Sajdik Ferenc rajzaival üdítő olvasmány a nyári melegben felnőttnek gyereknek egyaránt.

2009. július 22., szerda

Fejős Éva - Hotel Bali



Négy barátnő, egy tragédia a múltban és a szálak 17 év után összefutnak.

Dóra, Gabi, Szilvi és Judit 17 év után újra találkozik. Szilvi az író, Olaszországból tér haza Budapestre. A sportmenedzser Gabi Spanyolországból indul útnak. Dóra a szállodaigazgató, Bali szigetét hagyja maga mögött,hogy szembenézzen 17 évvel ezelőtt történt eseménnyel, amely egész életére rányomta a bélyegét. Judit Budapesten él, és ő az egyetlen aki nem rajong a találkozóért és el sem megy, mert súlyos titkot rejteget.

Fejős Éva könyvében arra keresi a választ, hogy kontinenseken át és 17 év után is megmaradhat-e az igaz barátság. Mi az amit még meg lehet bocsájtani és mi az amit nem. Túlélhet-e egy szerelem 17 évet. Egy könyv a kapcsolatokról, szerelemről barátságról, testvériségről.

Igazi nyári olvasmány, pörgős jó stílusban megírt történet, nagyon szerethető karakterekkel, akik hétköznapi problémákkal küzdenek.




2009. július 20., hétfő

Anna Gavalda: Szeretném, ha valahol valaki várna rám



Könnyed nyári olvasmányra vágytam. Félretettem Szabó Magdát, Kundera sem tudott lekötni... és kezembe került ez a könyvecske. Rövid, gyorsan lehet vele haladni, pont ilyenre volt szükségem!

12 novellából áll a kötet, mindegyik történet kapcsolatokról szól, különféle eseményeket dolgoz fel. Van amelyik ismerős szituáció lehet mindannyiunk számára, s vannak, melyek megdöbbenést váltanak ki, vagy kíváncsiságot, dühöt, nevetést, megértést, szánalmat... kiből éppen mit.
Mindegyik kis novella egyes szám első személyben íródott, ami nekem az elején kicsit furcsa volt, de hozzá lehet szokni, és később így kényelmesebbé válik, hatásosabbá, jobban belefolyunk a történetbe. Van amelyik nő tollából fakadt, és van, amit férfi mesél el. Furcsa így beleélni magam egy férj elbeszélésébe. De tetszett. Faltam!

Röpke 2 nap alatt, amíg ezt a könyvet olvastam, tanúja lehettem egy fiatal nő ismerkedési praktikáinak; egy asszony terhességének; egy házaspár autókázásának pár pillanatának; a testvéri szeretetnek; egy zenész vágyának és szerelmének; egy katona férfi különös születésnapjának; egy egész nap autójában dolgozó férj egyetlen hibájának és következményeinek; egy megalázott állatorvosnő megdöbbentő történetének; két barát és egy vaddisznó tragédiájának; egy lánytestvéreivel élő Álom-Báty szerelmének; és egy kézirat különös történetének.

Ajánlom mindenkinek, aki érzelmekre, hétköznapi (és mégsem annyira hétköznapi!) történetekre vágyik, vagy csak egyszerűen szeret novellákat olvasni:)

Cham

Sue Townsend:Adrain Mole újabb kínszenvedései


Aki nem tudja mit olvasson a nyáron,hát annak nagyon ajánlom Adrian Mole megannyi kötetét:)

Azon kivűl,hogy nem unalmas,még meg is nevetett,mi mást kérhetnék a nyárra?-ha már nyaralást nem...

Adrian ebben a kötetben 15éves és a serdülőkori hormonok írányítják.Persze közben számolatlanul írja a verseit ,témaválasztástól függetlenül.

Miközben a család élete felborul,anyja idegen férfitól terhes, apja pedig Botsáskának csinál gyereket,miközben Adrian válságból,válságba jut.

Világgá megy,gondozza a szomszéd öreg embert,Pandorát ostromolja,készül a vizsgáira-mindezt a szokásos,néha bugyuta de legtöbbször falrengető humorral.

"Anyám

Claire Nelson macskája

Mitzi

Mi a közös bennük?

Az,hogy mindannyian gyereket vagy kölyköt vagy fiókát vagy mit várnak.A kerület termékenységi mutatóji egyszerűen elképesztőek.Az ember nem mehet végig az utcán anélkül,hogy állandóan terhes anyákba ne botlana,és mindez azóta,amióta a tanács fluoridot kevert a vízbe"

2009. július 19., vasárnap

Dennis Lehane: Titokzatos folyó


szeee véleménye

Eljött a nagy pillanat. Tizeniksz év után krimit vettem a kezembe! Utoljára valamikor tizenéves korom körül olvastam ilyesmit.

És milyen jót sikerült választanom!

Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet írok, de úgy látszik lehet ebben a műfajban is zseniálisat alkotni. Mert azon felül, hogy maga a történet annyira nem ütős, bár tagadhatatlanul izgalmas, egyszerűen profin van megírva. Lehane nem csak az eseményeket mutatja be nagyon élően, mintha egy filmet látnánk maguk előtt (nem csoda, hogy megfilmesítették, mert minden egyes jelenete vászonra kívánkozik) de mindenféle eszmefuttatásokat fogalmaz meg a legkülönfélébb témákban mint öregség, gyerekvállalás, rap és még sok minden más, és ez tökre tetszett. Ilyesmit még nem igazán tapasztaltam krimi esetén. A karakterei is nagyon jól kidolgozottak, árnyaltak, valóságosak.

A történet elég bonyolult, sokszereplős, de melyik krimi nem az? Három gyerekkori jóbarát egy gyilkosság kapcsán sok év után újra találkozik. Az események kapcsán pattanásig feszült légkör alakul ki közöttük. Az egyikük lányát ugyanis megölik, a másikuk nyomoz az ügyben, a harmadik pedig ki lehetne ezek után, mint az egyik gyanúsított... Izgalmas és sokrétű történet bontakozik ki a gyilkosság kapcsán, ahol a múltba és a szereplők lelkének legmélyére nyúlva érthetjük meg az események mozgatórugóját.

Csak ajánlani tudom ennek a kitűnő írónak ezt a kicsit filózós, nagyon lélekbúvár krimijét. Nekem itt van már a polcomon a Vihar-sziget is tőle.




Erika véleménye

Ha előbb tudom, hogy ez a könyv egy évekkel ezelőtt látott, belőlem nagy tetszést kiváltott film alapja, előbb elolvastam volna, főként hogy Sean Penn volt az egyik főszereplő (nyammm...). :-)


Adott három jóbarát, Jimmy, Sean, Dave. Bár a barátság szó számomra itt egy kicsit túlzás. Inkább egymástól való függőségnek mondanám. Dave függése különösen szembetűnő. Ő a szerencsétlen, hátrányos helyzetű fiú, aki csak egyfolytában lóg a két menő haver oldalán, lovagol az ő általuk keltett hullámokon. Ráadásul még abba a bizonyos autóba is beszáll...

Ez a tény megváltoztatja, befolyásolja mindhárom fiú életét!

Hirtelen ugrunk jó pár évet, a srácok már felnőttek. Mindegyiknek családja van, ilyen-olyan... És akkor történik egy szörnyű gyilkosság, amely megrázza az egész várost. Gyanúk, sérelmek, nyomozások indulnak meg hivatalos és önkéntes szinten is. De hogy ennek mi az eredménye, azt nem árulom el!

Mindhárom fiú/férfi gondolatába, érzéseibe, mélyen betekinthetünk. Nagyon jól ki van dolgozva a főszereplők jelleme.


Az egész krimi nagyon titokzatos, sejtelmes, izgalmas. Sokkal jobban tetszett, mint a Viharsziget!

2009. július 18., szombat

Claire Tomalin: Jane Austen: A Life

Jane Austenre a legtöbb olvasó úgy gondol, mint egy bájos, de semmiképpen sem szép, halk szavú vénkisasszonyra, akinek meglehetősen eseménytelen élete volt. Claire Tomalin rendkívül olvasmányos életrajzában ennek az ellenkezőjét akarja bizonyítani. Az írónő egymás után cáfolja meg az Austen körül kialakult mítoszokat. Legfőbb forrása pedig maga Jane Austen. Nem is annyira a művei, mint inkább a levelezése. Már ami megmaradt belőle.

A legelső tévhit, amit Tomalin el akar oszlatni, hogy Jane Austen úgy nézett volna ki, ahogyan nővére, Cassandra egyik vázlatán ábrázolja. De mivel a kortársak, és a családtagok visszaemlékezései annyira eltérnek egymástól, újabb, pontosabb portréval ő sem tud szolgálni. Ugyanakkor kapunk egy másik portrét, amely messze túlmutat a külsőségeken. Kiderül, hogy miközben hősnői szavai mögött elvétve felvillannak Jane Austen nézetei, ő maga nagyon is sokban különbözött világhírű teremtményeitől. Csípős nyelvű, olykor megkeseredett, depressziós nő volt, akinek a környezete nagyra értékelte a humorát. Tökéletes nagynéni volt, aki ha kellett, izgalmas játékokat eszelt ki, ha kellett, hasznos tanácsot adott unokahúgainak és unokaöccseinek.

Természetesen az élete sem volt olyan eseménytelen, mint azt gondolnánk. A legváratlanabb pillanatokban kellett elhagynia az otthonát, ami nagy érzelmi megrázkódtatásokkal járt. Egy ízben szándékosan eltávolították tőle szerelmét, mert a házasság anyagilag előnytelen lett volna a férfi számára, évekkel később pedig ő maga bontotta fel eljegyzését egy másik férfival, miután meggondolta magát egy éjszaka leforgása alatt.

Az közismert tény, hogy Cassandra, a nővére kíméletlenül elpusztította Jane Austen leveleinek nagy részét. A könyv végére azonban megértjük, hogy csupán húgát, és családja többi tagját akarta ily módon védelmezni. Oly sok örökössel ellentétben, Cassandra tökéletesen véghezvitte Jane Austen akaratát.

A megmaradt levelek és visszaemlékezések alapján Claire Tomalin regényes formában tárja elénk az írónő regénybe illő alakját, Jane Austen életének meghatározó témái köré szőve történetét. De az életét övező rejtélyek továbbra is rejtélyek maradnak.


2009. július 15., szerda

Alice Hoffman: Hetedik mennyország

Az ötvenes évek végén a hatvanas évek elejéről íródott a regény-amit csak azért vettem ki a könyvtárból mert rövid volt,és mert a tartalma alapján kicsit elvont. Annyira jól választottam,hogy ezek után keresni fogom Alice Hoffman könyveit!!

Nora az elvált nő két gyerekével egy tipikus Amerikai kisvárosba költözik,egy olyan lakóközösségbe ahol mindenki,ismer mindenkit-látszólag!!! mert míg mindenki biztos abban,hogy a szomszéd fűje nemcsak zöldebb,de mindenki elégedett is addig Norát sajnálja mindenki amiért elvált,kerülik mint valami pestisest,félnek ha csak szóba állnának vele,másnap az ő családjuk is felbomlana.

De Norával vagy nélküle ,minden családban elindul valami rossz:meghal egy fiatal tinédzser lány,nős férfi esik szerelembe,és van olyan is aki többre vágyik a családnál és a háztartásnál.

Hoffman olyan remekül ugrál egyik család életéből a másikba,hogy egy perc nyugalmunk sincs ,sokrétű ,izgalmas regény-ahol már meg sem lepődünk mikor egy halott lány cipője sétál az aszfalton,vagy egy fiú hallja mások gondolatait....


2009. július 14., kedd

Jonathan Littell: Jóakaratúak

Egy ősrégi kötelességemnek szeretnék most félig-meddig eleget tenni ezzel a bejegyzéssel, s a magyarázatom arra, miért csak félig-meddig máris a könyvet értékeli.

Képtelen voltam a végére jutni.
Egyelőre.
Olyan szinten durván élethű a könyv, hogy olvasás közben sokszor lettem fizikailag rosszul, kerülgetett a hányinger csakúgy, mint Maximilien Aue-t...
Így mikor az egyharmadáig eljutottam, úgy döntöttem, pihenek vele egy kicsit, s később folytatom. Fogom is.

Littell Lengyelországból az USÁ-ba emigrált zsidó nagyszülők unokája, s hihetetlen kutató - és egyéb - munka során megírta (magyarul közel 1200 oldalon) a második világháború történetét egy SS-tiszt tollával. Elképesztő! S számomra pont ettől hiteles! Egyrészt olyan természetességgel ír, mintha csak egy hétköznapot írna le, ahogy villamosra száll, bemegy a munkahelyére stb., de ezek mögött a mondatok mögött érződik az a szenvedés, amit egy volt SS- tiszt érezhet, érezhetett az események alatt és után, már már sajnálni kezdeném, úgy kell magam visszarántani. Vissza kell??

Olvasás közben nem szokásom jegyzetelni, post it-ekkel ellátni egy-egy részt, de most megtettem, s had idézzek a könyvből ízelítőül, mire is gondolok az egyszerű mondatok és a hihetetlen mély szenvedés párhuzama alatt:

Emberség az embertelenségben
"Újabb csoportot vezettek el mellettem: a tekintetem összeakadt egy szép fiatal lány tekintetével, majdnem meztelen volt, de nagyon elegáns, nyugodt, a szemében óriási szomorúság ült. Odébb mentem. AMikor visszaértem, még életben volt, a golyó a mellkasába hatolt, a melle alatt, erősen zihált, szép szája reszketett, és mintha egy szót akart volna kimondani, és engem nézett meglepett, hitetlenkedő szemével, egy megsebzett madár tekintetével, és ez a tekintet belém fészkelte magát, a gyomromba fúródott, és fűrészpor dőlt ki belőlem, közönséges játék baba voltam, már nem éreztem semmit, de közben teljes szívemből arra vágytam, fölé hajoljak, és letöröljem az izzadtsággal kevert földet a homlokáról, hogy megsimogassam az arcát, és azt mondjam neki, hogy minden rendben van, hogy minden jó lesz ezután, de ehelyett görcsös mozdulattal egy golyót eresztettem a fejébe, ami végül is ugyanazt jelentette, legalábbis az ő számára, ha nem is az én számomra, mert engem ennek az értelmetlen emberi zűrzavarnak a gondolatára hatalmas, mérhetetlen harag öntött el, és az egész tárat beleeresztettem a fejébe, szátmállott, mint egy gyümölcs, és akkor a karom elvált tőlem, és egészen egyedül útnak indult a vízmosásban, erre lőtt, arra lőtt, és csak futottam utána, a másik kezemmel ütögettem, hogy várjon meg engem, de ő nem akart, fütyült rám, egészen egyedül, nélkülem lőtt a sebesültekre, végül kifulladva megálltam, és sírva fakadtam."

Ha a végére jutok, írok belőle még egy bejegyzést, de addig is ajánlom mindenkinek, aki nem ilyen gyenge idegzetű, mint én..

Kiadó: Magvető

2009. július 9., csütörtök

Alice Sebold: Komfortos mennyország

„Susie Sailfishnek hívtak; a családunknak már csak ilyen halneve volt. Tizennégy éves múltam, amikor 1973.december 6-án meggyilkoltak.” Így kezdődik a könyv, és én azonnal lekaptam egy könyvtári polcról. Semmit nem hallottam a regényről, de a borító és ez a két sor kíváncsivá tett.

A történet egy 14 éves „olyan voltam, mint a többi” lány szájából hangzik el, akit a zöld házban lakó szomszéd megerőszakolt és meggyilkolt. Susie a mennyből nézi családja, barátai, néhány ismerőse boldogulását; tulajdonképpen egy évvel fiatalabb húgán keresztül éli tovább a földi életet. Drukkol, hogy kiderüljön az igazság, amit a regény végére tulajdonképpen mindenki tud, de nem bizonyított.

Miközben olvastam a könyvet, végig vártam az izgalmat, drukkoltam, hogy történjen valami, hogy kiderüljön az igazság. Szerettem volna sajnálni a lányt, szomorkodni, ahogy ő, de ő nem szomorkodik, egész egyszerűen, tárgyilagosan visszautal életére. Fentről megfigyelve megismeri, megismerteti velünk a szereplőket, az eseményeket.
Az olvasás közben persze megértettem, hogy nem feltétlen a történet, az igazság a lényeg. Amikor ezt elfogadtam, és próbáltam háttérbe szorítani a drukkomat felfedeztem, hogy a történet tényleg egy 14 éves szájából hangzik el, az ő látásvilágával, problémamentességével, szóhasználatával. Fantasztikus előadásmódban tapasztalhatjuk az apa szétesését, aki félti a másik két gyermekét, de mégsem tud túllépni a tragédián. Részt veszünk a család felbomlásán, nézzük, hogy a kisfiúkkal nem foglalkoznak, végül megtapasztaljuk az anya „lelépését”. Végigkövetjük a húg felnövekedését, aki folyamatosan meghalt nővérére emlékezteti az embereket, sőt a gyilkos személyiségéről is próbálunk képet kapni. A történetben folyamatosan jelen vannak volt iskolástársak is, akik fontos karakterek a könyvben. Sajnos a végére sem derül ki a bizonyított igazság, a „volt-szomszéd” továbbra is gyilkolja a lányokat, mégis mindenki felülkerekedik a MÚLT-on, elfogadják a tényeket, próbálják a megbocsátást gyakorolni, és végre tovább élik az életüket. De ehhez kellett kb. 9 év!

(De egyet semmiképpen nem értek: hogy írhatott ilyet a New York Times kritikusa : "Megmutat az olvasónak egy csodálatos tragédiát" )

A könyvből idén filmet készítenek, Susan Sarandon, Rachel Weisz, Saoirse Ronan főszereplésével, én kíváncsian várom!






Borostyán véleménye

Ezúttal egy csodálatos könyvről írom le a véleményem.


Egy 14 éves lány, Susie Sailfish a narrátor, akit iskolából hazamenet a szomszéd elcsalogat, megerőszakol majd meggyilkol. De az élet számára itt nem ér véget: a mennyországba kerül, ahonnan tehetetlenül nézi végig családjának szenvedését. A 13 éves húga Lindsey, a 4 éves kisöccse Buckley és természetesen a szüleik Abigail és Jack Sailfish hetekig reménykednek, hogy Susie csak elveszett, majd kénytelenek belenyugodni, hogy örökre elvesztették. A holtest nem kerül elő, (csak rengeteg vért találnak) és a gyilkos kilétét sem sejti senki. Egy embert kivéve: az édesapát, aki minden porcikájában érzi, hogy a gyilkos nem más mint a szomszédjuk: George Harvey. Mindent elkövet, hogy ezt bebizonyítsa, mindeközben alig veszi észre hogy szinte magára marad.

Susie halála elindított valamit a közvetlen környezetében, valamit ami megváltoztatja az életüket, a gondolkodásukat, a hitüket. Habár nem volt a legnépszerűbb diák az iskolában mindenki szerette és kedvelte, ki ki a maga módján mond búcsút tőle.

Én majdnem végigbőgtem a könyvet. Nagyon megható, újszerű történet. Csak azért adok neki 4 csillagot, mert a könyv közepén egy kissé elnyújtot lett. Na nem sokáig éppen hogy.

A magyar borítóról megjegyezném, hogy nálunk úgy látszik még mindig több a félresikerült végeredmény, mint a szemetgyönyörködtető. Jól lehet az eredeti sem lesz minden idők legjobb design terve, de az mégis sokkal tetszetősebb, egyszerűbb. Néha a kevesebb több.

Fent az eredeti borító található, amelyen Susie karkötője látható (ez is "főszereplő" a könyvben):

A könyv akkora siker lett (főleg az Egyesült Államokban), hogy már filmet forgatnak belőle. Éppen ezekben a hetekben történik mindez, Peter Jackson rendezésében (igen a Gyűrük Ura-s Jackson), az édesapát számomra meglepő módon Mark Wahlberg játssza, a feleségét Abigailt pedig a Múmiából megismert Rachel Weiss. Susie szerepét Saoirse Ronan-ra oszották, akit a mostanában bemutatott Vágy és vezeklés című filmben láthatunk Briony szerepében.

Az írónő - Alice Sebold - egyébként valóban nemi erőszak áldozata volt, ezért foglalkozik ezzel a témával több könyvben is.

Itthon az Európa könyvkiadó gondozásában jelent meg.

Frissítés: A film előzetese már megnézhető:







Borostyán, 2009. január 20.

2009. július 8., szerda

Susan Volland: Spagetti és húsgombóc

Igazi nyári, strandolós könyv egy olasz családról, annak is egyik tagjáról. Giovanna vagyis Jo szülei éttermében dolgozik akárcsak négy másik testvére. Specialitásuk a spagetti húsgombóccal - mint azt a könyv címe is mutatja. De nem csak a gombócokkal kell bajlódniuk, hanem egy pénzre éhes pincérnővel is - aki munkaügyi pert indít ellenük. Felbukkan egy régi gyerekkori ismerős, akinek nincsenek jó emlékei a Cerbone családról. Jo két férfi ágyából mászkál ki-be, miközben egyre inkább érzi: nem itt a helye, ideje kilépni a család - három bátyja és húga árnyékából és végre önálló éltet kezdeni egy olyan férfi oldalán aki csak Jo-t szereti..... Hogy mindez sikerül-e a tűzről pattant olasz lánynak, kiderül a fordulatokban gazdag történetből, amit szigorúan a napozóágy társaságában ajánlok! 


Kiadja: Athenaeum kiadó

Sarah Dunant: Vénusz születése

Bár a könyv még 2004-ben (magyarul 2005) jelent meg, én magam sosem hallottam róla, egészen pár héttel ezelőttig, amikor a szerző, Sarah Dunant egyik cikkét olvastam az interneten. Itt az írónő azt tárgyalja, hogy a történelmi regények szinte kizárólag férfi főhőssel játszódnak, a nőkről alig esik szó.
A cikk elolvasása után tehát rákerestem a szerzőre az amazon.co.uk oldalon és miután láttam, hogy négy és fél csillagot (az ötből) kapott a Vénusz születése, utánanéztem, hogy magyarul kapható-e. Szerencsém volt.
Aznap, mikor kivettem a könyvtárból anyámmal ebédeltem. Míg én sorban álltam és a McDonald’s-os fiúval flörtöltem, addig ő kinyitotta a könyvet ott, ahol éppen tartottam és olvasni kezdte. Mikor visszaértem azonnal dicsérni kezdte, majd felvilágosított róla, hogy bár itt a főhőst Alessandrának hívják, ez valójában egy Boticelli életrajz. Én addigra már tudtam, hogy nincs igaza (a negyvenedik oldalon az ember már általában tisztában van vele, hogy ki a főhős), és bár jó félórámba telt mire engedte elmesélni a szerző történelmi regényekről szóló cikkét, meg, hogy Boticelli ugyan megjelenik, de öregember, valamire mégis ráirányította a figyelmemet. Virginia Woolf az egyik esszéjében eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Shakespeare-nek van egy ugyanolyan tehetséges húga. Sarah Dunant is valószínűleg ezzel a gondolattal játszott, amikor úgy döntött Alessandrának nevezi hősnőjét, regénye címéül pedig egy Boticelli kép címét választja.
Alessandra Cecchi, egy gazdag firenzei kelmekereskedő legkisebb leánya, aki okosabb, mint a bátyjai, rajong a művészetekért és a filozófiáért, valamint titokban fest. Mert bár az anyja hozzá hasonlóan kiemelkedő intelligenciájú nő, és sok mindent megengednek neki, amit más korabeli nőknek nem, szülei igyekeznek némiképpen visszafogni, hogy később könnyebben találjon magának férjet. Azt még elnézik neki, hogy azt olvasson, amit akar, de a festészet már túl sok lenne a jóból.
Az anyagi elvárások már eddig is megnehezítették a lányok kiházasítását, egy intelligens nő még nehezebben talál magának férjet, pedig muszáj, mert a francia hadsereg készül megszállni a városban. Igaz, csak ideiglenesen, útban a Szentföld felé, de sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Alessandrának szerencséje van. Az utolsó pillanatban válik felnőtt nővé, ráadásul hozzá hasonló, intelligens, művelt férfit találnak neki, aki bár idősebb, nem bánja felesége műveltségét, sőt. A tökéletesnek tűnő házasság egyetlen szépséghibája csupán, hogy a férfi Alessandra bátyjának a szeretője. De nem ez az egyetlen sokkoló részlet a könyvben.
Míg a legtöbb okos nőalak az irodalomban, aki meg akarja valósítani önmagát elbukik, Alessandra mindig megszerzi, amit akar. A könyv azonban nem csupán fiktív életrajz, hanem lenyűgöző korrajz Lorenzo Il Magnifico utolsó éveiről, Savonarola négy évig tartó eszelős uralmáról és a reneszánsz Firenze hétköznapjairól.


Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról

Bele kell nyugodnom, hogy én nem teljesen értem meg a mágikus realizmus rajongókat... Ez is egy tipikusan márquezi regény ugyanis, amit ebbe a műfajba sorolnak. Tele misztikus, valószerűtlen dologgal, hatalmas érzelmekkel, enyhén karikatúraszerű figurákkal, mulatságos történésekkel, helyenként naturális ábrázolással. Meseszerű a történet, hasonlóan a Száz év magányhoz. (Ezt és a Szerelem a kolera idejént olvastam ugyanis az írótól és ez utóbbi tetszett sokkal jobban, talán pont azért, mert kevésbé volt valóságtól elrugaszkodott, azaz mágikus, ahogy Márquez írásait az irodalomértők nevezik...)

A történet egy 12 éves kislány, Sierva María története. Dél-Amerikában járunk, nem tudni mikor. A lány apja vagyonos márki, anyja egy egyszerű fűszerkereskedő lánya, aki furmányos módon veteti feleségül magát az emberrel. Házasságuk ilyen is lesz, mindketten apátiában testpedve élik életüket, egy szem lányukat nem szeretik, sőt a rabszolgák közé száműzik, aki így az ő hagyományaikat, kultúrájukat, nyelvüket, viselkedésüket teszi magáévá. Egy napon veszett kutya harapja meg a földig érő vörös hajkoronájú Sierva Maríát és ebből származik a bonyodalom. Bár a lányon nem mutatkoznak a veszettség jelei, apja mégis aggodalmaskodva az egyházhoz fordul és bedugja egy kolostorba, ahol ördögűzésnek akarják alávetni. Ugyanis a lány viselkedése meglehetősen fura, olyan mintha démonok szállták volna meg. A püspök egy ifjú papot, Cayetano Delaurát bízza meg az ördögűzéssel, aki igazából kételkedik benne, hogy a kislányt megszállta volna a gonosz és odáig fajulnak a dolog, hogy beleszeret a 12 éves lányba... Ebből aztán még nagyobb konfliktus kerekedik. Hogy szerelmük beteljesedik-e, azt nem árulom el, bár Márquez előszavából már lehet sejteni.

Ez a könyv is tele van félbolondokkal, akárcsak a Száz év magány. Úgy látszik Márquez így látja az emberiséget, amin igazából nem lepődök meg. A szerelmi vonal is pont annyira bonyolult, misztikus és mulatságos egyben, ahogyan azt már a Száz év magányban megtapasztalhattuk. Ezen kívül úgy éreztem, hogy az egyháznak is enyhe fricskát vet az író.
Olvastam pár véleményt a könyvről és többen állítják, hogy a legszebb szerelemi történet, amit valaha olvastak... Nos, nekem nem volt ilyen érzésem, én kissé komikusnak éreztem inkább az egészet, de amellett, hogy nem vagyok egy romantikus alkat, lehet, hogy ennek az is az oka, hogy nem látom és nem érzem a mágikus realizmus nagyságát.

Úgyhogy jó kis történet volt, érdekfeszítő és szerencsére nem túl hosszú, de ennél többet nekem nem adott sajnos. Ugyanakkor Márquez-t vitathatatlanul nagy történetszövőnek, tehetséges írónak tartom, de az ábrázolásmódja nem teljesen az én világom, azt hiszem...

Thomas Kyd - Spanyol Tragédia

"A végzet buta, vaksi és gonosz,
Röviden lát, nem látja érdemem,
Nagyothall, nem hallja, hogy kérlelem,
S ha hallaná is, cinikus agyát,
Nem hatja meg a fájdalom, a gyász.”

Thomas Kyd életéről és munkásságáról kevés információ maradt fenn. 1558-ban Londonban született, és a 1580-as években már népszerű írónak számított. Ekkoriban írhatta meg a Spanyol Tragédiát is, amely kora legnépszerűbb drámájának számított és könyv formájában 1592-ben jelent meg először. Kortársa és jó barátja volt William Shakespeare-nek. Kyd is írt egy Hamlet-tet és úgy tartják, hogy Shakespeare ebből alkotta meg a mindenki által jól ismert művét.

A Spanyol tragédia egy kegyetlen bosszúdráma, ahol szerelemért, hatalomért mindent szabad. A bosszúszomj minden szereplő lelkét átitatja, a kegyetlen politikai játszmák véres véget érnek. A mű az 1580-as években írodott, de a mai világban is megállja a helyét.





„Nyomorult egy királyi állapot,
Kételyek közt ülni fenn a bakon!
Hiába ülünk minden ló felett,
Percenként fúr a csordagyűlölet.
A sors kerekén fordul életünk,
S hatalmunk csúcsán úgy sosem örülünk,
Ahogy trónvesztéstől fél a szívünk.
Nem pofoz úgy hullámot a szél,
Mint szegény királyt a vak veszély!
Szeresd, ha félnek, s féljél ha szeretnek -
Ma körülvesznek, holnap megköveznek.”

2009. július 6., hétfő

Janikovszky Éva: Ájlávjú


Nagyon rám fért már egy kis önfeledt nevetés,és a könyvtárban megakadt a szemem eme köteten,nagy sajnálatomra csak ez az egy könyve volt bent az írónőnek-ebből is látszik mennyien szorulnak manapság nevetéskúrára. A könyv sok rövid kis szösszenetet /fejezetet tartalmaz,mind-mind az írónő mindennapjait öleli fel kezdve a bevásárlás gyötrelmeitől az utazáson át.Persze minden történetben kicsit magunkra is ismerhetünk.Janikovszky Éva öniróniája,humora,remekül mutatja be hogyan csetlünk-botlunk a napi dolgok tengerén.Mivel igen rövidke a könyv egy átlagos este alatt átnevetjük magunkat a pár oldalon.És ha nem is feledkezünk meg a gondjainkról,nyugtázhatjuk,hogy nem vagyunk egyedül.

2009. július 5., vasárnap

F. Scott Fitzgerald: Az utolsó cézár


Fitzgerald utolsó regénye. Pontosabban fél regénye. Befejezetlen, hiszen a 6. fejezet írása közben, 1940-ben szívroham érte és meghalt. Jegyzetei és levelezése alapján azonban kapunk egy képet arról, milyen befejezést szánt a történetnek, mely 1935-ben játszódik, és részben az író, részben pedig egy nagy producer lánya, a 25 éves Cecília meséli el. A főszereplő Monroe Stahr, a karizmatikus zseni producer, aki nagyon lentről jött, fiatalon elvesztette feleségét, a gyönyörű színésznőt, 35 éves korára mindent megszerzett, amit ember megszerezhet, van hatalma, pénze, egy dolog hibádzik: nincs szerelme.  Az ő történetén keresztül kapunk bepillantást Hollywood fénykorába. Nem a csillogást, fényűzést, hírességet állítja a középpontba, hanem a nagy (film)gyár működésébe, mindennapjaiba leshetünk bele.

Nagyon érdekes, ahogy megoldja, hogy ketten mesélik a történetet. Érdekes volt számomra azt is látni (az író jegyzeteit, vázlatait olvasva), hogyan áll össze egy regény, Hollywood világán kívül belepillantani egy kicsit az írói kulisszák mögé is.
Élvezetes és elgondolkodtató olvasmány, de hát nem is vártam volna rosszabbat az Elveszett Nemzedékhez tartozó, alkoholista és drogfüggő, különc írótól. A Nagy Gatsby-vel Fitzgerald szerintem saját magának is feladta a leckét, de ez a regény is legalább olyan jó lett volna, ha be tudja fejezni.

Egyetlen problémám a kiadással, hogy rengeteg elütés van benne.

Ahogy egy topiktársunktól megtudtam, a regényből film is készült Robert de Niro főszereplésével Az utolsó filmcézár címmel.
A filmet nem láttam, de szeretném megnézni, mert a könyv nagyon tetszett, jó szívvel ajánlom.


  Eredeti cím: The Last Taycoon
Kiadó: Kalligram
Oldalszám: 240

Margit Patrícia Eszter: A zsidó menyasszony

Úgy érzem, hogy mostanában írási válságban szenvedek, de megpróbálok összeszedni valamit erről a könyvről, mert muszáj. Egyedülálló ugyanis ez a regény szerintem. Legalábbis én még nem olvastam hasonlót. Az az érdekessége, hogy nagyon könnyed, bárki számára emészthető stílusban, mai nyelvezettel és környezetben, mégis olyan komoly dolgokról van benne szó, mint az élet értelme, önmagunk és hitünk megtalálása.

Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy a könyv végén az írónőről megtudhatjuk, hogy többek között kreatív írást is tanult Amerikában. Nos, azt hiszem jól megtanulta, mert a történet nagyon szép ívű, hullámzó, élvezet olvasni.

A 20 éves Dallos Sára életének egy meghatározó szakaszát követhetjük nyomon a regényben. Igazából az első pár oldalon majdnem sikítófrászt kaptam a zsidó lány olyan nagyon mai szlenges kifejezésein mint zsini vagy zsidulni.... Szóval erősen elgondolkodtam, hogy kell-e ez nekem. De mivel nem titok, hogy nagyon érdekel mindenféle vallás, nem tudtam legyűrni a kíváncsiságomat, pláne, hogy csak jó kritikákat olvastam erről a könyvről korábban. Szóval az első kb. 50 oldal zsidó szleng és "ponyvaság" után beindul a történet és egy szerelmi csalódás után Saci beleveti magát Izraelbe, mert Pesten nem érzi magát jól a bőrében. A kinti spirituális és vallásos közegben azonban teljesen magára ill. Istenre talál és izgalmas események sorozata után végre úgy tűnik, hogy révbe ér.

Tetszett, hogy a mélyebb, spirituális részei a történetnek is abszolút élvezhetőek voltak egy teljesen laikus számára is, ugyanakkor nem tűnik szájbarágósnak sem. A történet pedig annyira mai, hogy akár igaz is lehetne, nem tudom, hogy mennyi önéletrajzi elem van benne, de simán el tudom képzelni, hogy akad benne jócskán.

Summa summárum, nekem nagyon tetszett, az írónő igazán élvezetesen vezetett be a zsidó hitbe és szertartásokba, Izrael vallásos közösségeibe, és azt gondolom, hogy tényleg minden útkereső számára valamekkora segítséget nyújthat a könyv elolvasása...
Volt ugyan benne néhány ponyvába illő fordulat ill. elem, éppen ezért kap tőlem "csak" 9/10-et :)


2009. július 4., szombat

E. M. Forster: Szoba kilátással

Annyira imádtam a könyvet, hogy szinte félve írom ezt a bejegyzést, úgysem sikerülhet visszaadnom a hangulatát, finom humorát, bájos kis képeit. Régi rajongója vagyok amúgy is a történetnek, hiszen első filmes feldolgozása (most fedeztem fel, hogy van egy újabb is) nagy kedvenceim közé tartozik.

A történet Firenzében kezdődik, ahol az 1900-as évek elején az angol középosztály színe-java, és kevésbé színe-java találkozik össze. Az első részben a Bertolini panzió lakóit ismerhetjük meg: Miss Lucy Honeychurchot és irritáló gardedámját, a már erőltetetten különc írónőt-Miss Lavisht, két tiszteletest, illetve egy túlságosan is őszinte apa-fiú párost, Emersonékat, akik nyitott, közvetlen viselkedésükkel felbolygatják a panzió lakóinak, főleg Lucynek a nyugalmát. Egy viharos csók után Lucy Rómába menekül, ahol megismerkedik Cecil Vyse-sal, a kissé bosszantó, sznob, ám társadalmilag kívánatos úriemberrel, akinek végül odaígéri a kezét. Visszatérve Angliába azonban hamarosan, épp Cecilnek köszönhetően, ismét Lucy látóterébe kerülnek Emersonék, akiknek hatása alól már nem vonhatja ki magát.

Ahogy feljebb is írtam, nagyon tetszett a regény. Kissé csodálkoztam ugyan, hogy ez a Forster, aki férfi volt, a századfordulón micsoda feminista felhangú könyvet írt... A fogalmazás egyébként végig gördülékeny, finoman vicces. Aranyos, különc kis karakterek sorakoznak a könyvben, s még a kevésbé népszerűek (pl. Charlotte és Cecil) is olyan szépen, árnyaltan vannak kidolgozva, hogy végül megesik rajtuk az ember szíve. Lucy családja és az öreg Emerson meg egyszerűen imádnivaló! Azt hiszem, a könyv bevonult a kedvenceim közé, egyedül a függelék hangolt le teljesen, ami a szereplők további sorsát írja le, de azt igyekszem elhallgatni magam előtt. Viszont itt egy kis ízelítő a könyvből. Hát nem aranyos?
"Az olvasó most nyilván azt gondolja: "Lucy szereti a fiatal Emersont". De az olvasó Lucy helyében már nem találná ezt nyilvánvalónak. Könnyű dolog beszámolni az életről, de annál nehezebb megélni, s bizony örömmel fogadjuk, ha személyes vágyainkat az idegesség vagy más hasonló jelszó leple alá söpörhetjük. Ő Cecilt szerette, George idegesítette; magyarázza hát el a kedves olvasó neki, hogy a kifejezéseknek helyet kéne cserélniük."