2009. szeptember 29., kedd

Karen Rose:Halj meg értem

Legutóbb huszonévesen olvastam utoljára krimit.(na most jól lebuktam,hogy nem vagyok már húszéves...)de most valahogy a sütis krimi után,valami még vadabbra vágytam,és szinte a kezembe termett ez a könyv.Egy icipici finomítás azért ebben a történetben is van,mert romantikus krimi!

Minden Philadelphiában történik,ahol egy téli napon egy nyugdíjas kincskereső egy hullára bukkan.Aztán egyre több sír ,illetve hulla bukkan elő a fagyos földből,és mivel az áldozatok mind másmilyen pozícióban lettek eltemetve egy történész segítségét kérik.Sophie épp Franciaországból utazott haza a nagymamájához aki agyvérzést kapott,de Sophie lelkesen kezd neki a munkának,akkor még nem is sejti,hogy Ő is áldozat lesz....

Vito Ciccotelli nyomozó,és Sophie vállvetve üldözik a gyilkost,már csak azért is mert a feltárt sírmátrix némelyike még üres,és fogalmuk sincs kik lesznek az áldozatok.
Több szálon fut a történet,csatlakozunk egy időre a gyilkoshoz is aki nemcsak a maga örömére öl,de még pénzt is keres vele,aztán visszatérünk Sophie és Vito párosához,akik egyre közelebb kerülnek egymáshoz,miközben mindketten súlyos terheket őriznek,de nem merik feltárni egymásnak a múltjukat.És van olyan szereplő akinél az elején még fogalmunk sincs milyen kapocs fűzi majd az gyilkosságokhoz.
Már már azt hinnénk minden kiderül,de újabb és újabb zavaró tény,és figura csatlakozik a történethez.

Egy véletlen folytán kiderül,hogy a gyilkos az összes áldozatát beleépítette egy számítógépes játékba,amely a középkorban játszódik és ahol különféle kínzásokkal vetnek véget a vesztesek életének,a gyilkosnak egyre több szereplőre van szüksége, a tökéletes játék megalkotásához,az egyik szerepet Sophienak szánja,de helyet kapnak mit sem sejtő testvérei is.....

Nagyon részletesen,alaposan megírt történet,mindig újabb és újabb csavarral.
A vége egyáltalán nem tetszett,túl gyorsan ,túl egyszerűen jöttek rá a gyilkos kilétére,arról nem beszélve hogy borítékolható volt Sophie és Vito kapcsolata.
Ennek ellenére a 847oldal egyáltalán nem tűnt soknak!


2009. szeptember 28., hétfő

Cziegler Orsolya - Baj van a gyerekemmel?

„Gyermekeink a mi kisugárzásunkból merítenek erőt, kapnak példát a helyzetek optimális megoldásához.”

Cziegler Orsolya az Én? Te? - Mi! című kötete után újabb darabbal gazdagította a Saxum kiadó „Az Élet dolgai” sorozatát.

Baj van a gyerekemmel?

Ezt a kérdést minden szülő számtalanszor felteszi önmagának és másoknak is. A szerző ezen kötetében a csecsemő és a kamasz kor közötti időszakban leggyakrabban előforduló pszichológiai problémákat és az ezekhez kapcsolódó konkrét panaszokat foglalja össze. Ezzel segítséget nyújt, hogy idejében felismerjük gyermekünk betegségét és megtegyük a szükséges lépéseket. A szülők gyakran bizonytalanok, hogy melyik az a pont ahol szükséges orvost vagy szakértőt bevonni. A könyv olvasása nem helyettesítheti a szakértői vizsgálatot, de iránymutatást adhat ahhoz, hogy melyek azok az esetek amikor elkerülhetetlen segítséget kérni.

A szerző a leggyakoribb pszichológiai problémák mellett egy egész fejezetet szentel a szülők talán legnagyobb félelmének a drog és alkohol problémáknak is.


Rövid, tömör, de annál tanulságosabb olvasmány amely mellőzi az átlagember számára nehezen érthető szakmai nyelvezetet. Ajánlom azoknak akiknek gyermeke van, vagy majd lesz, vagy csak egyszerűen érdeklődik a gyermekek lelki fejlődése iránt.



Sam Revell: Rejtett világ

Ha nem olvastam volna a könyvről, illetve a szerzőről futólag, akkor is rájöttem volna, hogy a név mögött magyar szerző rejlik. Mondjuk persze ez az álnév jobban hangzik, mint a Tóth Juli, (elnézést minden Tóth Julitól), de én csak azért is hagytam volna a valódi nevem, hagy lássák, milyen jókat tudnak a magyarok is írni!!

Szóval Rosie autóbaleset következtében kómába esik 6 hónapra. Ez alatt azt álmodja, hogy kiképzik, különleges ügynöknek akik főleg a környezetvédelemmel foglalkoznak, de a végén már a fegyverkereskedőkkel is ők vesződnek. Rosie a kiképzés alatt a rejtett világban "él", ugyanolyan órákon vesz részt mint az iskolában, megtanul érzékfelvevő lenni, belesni mások gondolataiba - tisztára mentalista lesz. Aztán mikor felébred, illetve vége lesz a kiképzésnek, Rosie igencsak csalódott mert minden arra utal, hogy csak álmodott.... Aztán egy nap a munkahelyén rájön, hogy az általuk forgalmazott kekszek nemcsak, hogy hizlalnak, de mérgezőek is - (nagyon aktuális a dolog ,sajnos) - és kiderül, hogy Rosie, miközben felgöngyölíti az ügyet, egyben le is vizsgázik! Immáron teljes értékű ügynök, ami egyben azzal is jár, hogy a nap minden percében csak a titkos társaságnak élhet.....

Nincs unalmas rész a könyvben, peregnek az események rendesen, Rosie minden feladathoz nagy vehemenciával áll neki, a főnökeik a fejüket fogják, de persze minden ügyet így vagy úgy, de megoldanak. Nagyon tetszett ez a fajta tudás, amit Rosie birtokol, például,hogy ráálljon valakire és egész nap abban a személyben él, aki által megoldhatja az ügyet. Persze mostanában rengeteg az ilyen filmsorozat, de így olvasva nekem jobban tetszik.

Rosie magyar, de egy családi ügy miatt a rokonaival külföldre szökik - ez a szál is bonyolítja a történetet, és a végén kiderül, hogy a társaságnak is köze van Rosie családjához.

A szerző humora is nagyon jó, tele van a könyv jobbnál jobb szófordulatokkal. Tulajdonképpen modern kori Xena Rosie, kicsit jobban felöltözve:-)

Persze elkerülhetetlen a szerelem, de ez sincs túlnyálazva, és a történet vége is igencsak meglepett.

Egyébként sok jó véleményt olvastam a könyvről, most csatlakoztam én is:-)

És állítólag jön a második rész.

Kiadja: Athenaeum

2009. szeptember 27., vasárnap

Claire Thornton: Tűztenger

Ha valaki ismeretlenül kapja le a polcról Claire Thornton Tűztenger című történelmi románcát, azt nem csupán a hátsó borítón olvasható rövid ajánló csábítja olvasásra, hanem a tündérmesébe illő borító is. Hiszen a műfajban járatlan olvasó számára nem sok minden ad támpontot. Hiába tűnik érdekesnek a történet, ebben a kategóriában általában nem sok szerepe van, így vagy a szereplők neve szimpatikus, vagy a borító.
A Tűztenger esetében az orgona lila és a hamuszürke színek dominálnak, ami már önmagában is vonzó, de az igazi különlegesség a főhősök ábrázolása. A borító alapjául minden bizonnyal egy festmény szolgált, és ez, ellentétben a fényképet használó borítókkal szemben, különös hangulatot kölcsönöz a borítónak. A fiatalabb olvasót már-már a sárkányos-lovagos fantasy regények borítóira emlékezteti. A másik pozitívum, hogy itt nem cafatokban lógó, sokat mutató rongyokban omlik egymás karjaiba a vad szívű szerelmespár, hanem finom anyagokból készült, rangjukhoz méltó öltözéket viselnek, ami sokkal izgalmasabb és csábítóbb.
Noha a kerettörténet, az 1666-os londoni tűzvész valóban nem kap hangsúlyos szerepet, az nem jelenti azt, hogy nincs történet. Lady Desirée cseppet sem átlagos nemes kisasszony. Otthonába zárva, távol a világ zajától, többnyire cseléd ruhában kertészkedik a háza tetőteraszán, s innen szemléli mindazt, amiben nem lehet része. Egészen addig, amíg fel nem bukkan mellvédjén egy angyal, aki azért jött, hogy elrabolja. A kor mércéje szerint öregecske, tapasztalatlan vénkisasszony cseppet sem üres bábfigura. Nem képzeli magát vadnak és szenvedélyesnek, és többnyire nem beszél hülyeségeket, amivel tűzrőlpattant természetét kellene igazolnia. Már-már hús-vér, de mindenképpen emberi nő, fejlődő hős, valós vívódásokkal, aki végül önmagára talál.
Ugyanígy emberi és fejlődő hős, de Lady Desirée-nél halványabb a férfi figura is, aki nem annyira önmagát, mint inkább otthont keres.
Természetesen a jellemábrázolás meglehetősen vázlatos, hiszen mégsem egy lélektani regényről van szó, de a könyv kifejezett erőssége a szereplők emberközeli alakja szemben a műfajban megszokott sablonos figurákkal.
Könnyed olvasmány ellenére nagyon is olvastatja magát a történet, az olvasó mindig kíváncsi, hogy vajon mi történik Lady Desirée-vel. Az ő önismereti utazása némileg érdekesebb, mint a szerelmi szál, ami szintén eltér a műfajban megszokottól. Noha itt is van perzselő szenvedély, nincsenek vad ágyjelenetek, sőt meglepően visszafogottak az erotikus jelenetek, ami megint csak a történet hitelességét, életszerűségét szolgálja.

Anita Amirrezvani: A virágok vére



Amióta ajánlottátok „A virágok vérét”, a listámon volt; nem is gondoltam, hogy váratlanul megpillantom a könyvtár polcán.

Nagyon gyorsan elolvastam, ami annak is a következménye, hogy érdekes, izgalmas a maga módján, a gyönyörű képeket élvezet volt olvasni.

Felesleges szóhasználat nélkül írta az írónő a regényt, érdekfeszítően szőtte a történetet. Számomra nagyon hihetetlen volt, hogy kb. a felénél jöttem rá, hogy nem tudom a lány nevét. Visszalapoztam, kerestem…, nem találtam, persze, a végén megtudtam az okát.

Tetszett, hogy bepillantást nyerhettem az iráni kultúra sokszínűségébe, mindig ámulok és szomorú vagyok, ha a nők kiszolgáltatottságáról olvasok. Természetesen ebben a könyvben is benne van a „másság”. Főhősünk MÁS. Szeretetben érte el a 14 éves kort, falujában megkapta a hatalmas törődést, várta az esküvőjét, ám az apa hirtelen halála mindent megváltoztatott. Menniük kell a városba, egy férfi rokonhoz, aki gyékényt, élelmet ad nekik munkáért (kihasználásukért) cserébe. Ez az a hely, ahol a LÁNY tökéletessé fejleszti szőnyegkészítési technikáját, ez az a hely, ahol megismeri a gonosz, vagy gonoszul viselkedő nőket, akiknek a hatalmuknál fogva mindent szabad, semmi nem tilos. De a város ellentéte a falunak! Merevebb szabályok, több kiszolgáltatottság vár itt rájuk, ami megnehezíti a LÁNY beilleszkedését. Gondolkodás nélkül a szíve vezeti őt, temérdek katasztrófába lökve édesanyját és önmagát.

Az események haladnak, megismerünk néhány átkot, imát, kihez, miért kell imádkozni; mit tehetünk, ha nem jön a várt gyermekáldás, megtudjuk, hogy a 17. századi Iránban is szőrtelenítettek a nők (:-)), míg az eseményekben bekövetkezik egy fordulat, Anya és Lánya magára marad a LÁNY hirtelen természete miatt. Támogattam őt mindvégig, reméltem, hogy ezt az utat választja, de innen belecsöppentem –megint- egy mesébe, mert nehézségek, sok-sok fájdalom, kudarc, alázat után minden jóra fordult. A jó és kitartó LÁNY elnyerte méltó jutalmát, és…………….; bevallom nem szeretem a nyitott végű regényeket. Vártam, hogy lesz még egy fejezet, de hiába kerestem. A hatalmas végkifejletet nem találtam.

Nagyon szimpatikus, hogy az írónő mélyen beleásta magát a korba, a helybe, és alaposan- 9 évig foglalkozott a történet megírásával. Köszönet a fordítónak Bíró Júliának, számomra fantasztikus regényt adott ki a kezéből. Könyvespolcon a helye (jaj! Már megint egy..)




2009. szeptember 25., péntek

Richard Yates: A szabadság útjai

Előrebocsátom, ez egy nagyon jól megírt regény. Nyomasztó ugyan, de jól megírt. Jól érzékelteti a feszültséget, a drámát. Valahogy hasonlít a Fű dalolhoz, ott is tényszerűen, ugyanakkor érdekfeszítően voltak leírva a történések és annak is minden mondatára alaposan oda kellett figyelni, mert minden szónak jelentősége volt.

Egy mikrovilágot ábrázol ez a történet is. Egy család, az amerikai Wheelerék életének egy rövid, de annál fontosabb szakaszát mutatja be. Az 50-es években járunk. A feleség, April, családanya, otthon van, emellett épp egy amatőr színitársulatban játszik, ami nem éppen sikeres. Férje, Frank egy irodatechnikai nagyvállalatnál aktakukac. Saját bevallása szerint semmi érdekeset nem csinál, de legalább pénzt keres vele. Két kicsi gyerekük van. Hétköznapjaikat folyamatosan áthatja a környezetüket, az amerikai kisvárosi létet, az átlagembereket való lenéző kritizálás. Ugyanakkor a vak is láthatja, hogy ők is ugyanezt az életet élik, nagyon is. Egy napon April egy veszekedés után azzal az ötlettel áll elő, hogy meneküljenek el ebből a "kiüresedett" életből Európába, ahol ő dolgozni fog, amíg a férj, Frank otthon ül és kitalálja, hogy mit szeretne csinálni... Mert ő egy "nagyszerű, tehetséges, többre hivatott" ember. Frank a kezdeti megdöbbenés után beleegyezik és elkezdik szövögetni a terveiket ezzel kapcsolatban, amíg egy nem várt körülmény felborít mindent...

Igazából ebben a pár mondatban benne van a történet megoldása is. Legalább is az én értelmezésemben. Azaz: SPOILERszerűség April marhára unatkozik otthon, nem tud magával mit kezdeni, ezen felül érzelmi problémái is vannak ill. depressziós. Mert hazugságra épített fel egy életet és ennek soha nem lehet jó vége... Ezért el kell neki menekülni a világ másik végére, ahol ő beleveti majd magát az életbe, azaz dolgozni fog, míg a "nagyszerű és tehetséges" férje (állandóan ilyeneket hangoztat Frankről, szerintem azért, mert így győzködi magát, hogy jól választott, holott valójában nem is szereti...), szóval amíg a férje megtalálja azt a nagy feladatot, amire hivatott. Haha... Frank szerintem csak vagányságból, kamaszos kalandvágyból van benne a költözésben, de mivel teljesen homályos előtte is a dolog, az esze marasztalná. Vannak utalások a könyvben arra, hogy annak ellenére, hogy Frank elméletben folyamatosan fikázza a "kispolgári, kiüresedett" környezetét, ugyanakkor szereti a kényelmes életét, a munkahelyét. SPOILERvége

Azért én az ilyen emberektől megkérdezném, hogy mi a francot is akarnak konkrétan az élettől, de komolyan... (Azon felül, hogy hazugságra nem lehet felépíteni egy életet, mert az előbb-utóbb mindenképp megbukik.) De tartalommal megtölteni az életüket egyes egyedül csak ők tudják: kapcsolatokat ápolni, szórakozni, színházba-moziba-kiállításra-koncertre-kirándulni-nyaralni elmenni nem fog helyettük senki... És ez ebben az esetben még csak nem is pénzkérdés. Vagy mi a lófüttyöt nevezünk teljes, tartalmas életnek? Ez is megérne egy misét...

Jól érzékelteti Yates, hogy Wheelerék lenézett barátai, ismerősei hogyan látják meg az élet apró szépségeit és érzik valószínűleg épp ettől jobban magukat a bőrükben, ellentétben Aprillel, aki képtelen erre. Az író felvázolja April múltját és hányattatott gyerekkorát is, amiből megsejthetjük, hogy abban gyökeredzik a nő minden pszichés problémája. Ilyenkor a megoldás ugye a pszichológus v. pszichiáter, ami fel is merült a történetben, de sajnos a kivitelezésig nem jutottak el. Talán ha ez megtörtént volna, a tragédia elmarad...

A házaspár előállt problémáit még tetézi, hogy a nő hülyeségei miatt Frank is totál megzavarodik és ő is elkezd távolodni a feleségétől, ami a tragikus végkifejlethez vezet.

Kezdetben agyonboncolgattam a sztorit, mert annyira adja magát ehhez - ki, mit, és főleg miért tett, de aztán egyszer csak kikerekedik a rettentően egyszerű megoldás: az üresség (ilyen-olyan oknál fogva) bennünk van, nem a külvilágban. Ez elől nem lehet elmenekülni a világ legmesszebbik pontjáig sem, mert elsősorban nem a körülményektől függ, hogy az ember hogy érzi magát, hanem hogy belül, az agyában hogyan áll a világhoz.

Ettől függetlenül az is igaz, hogy az életünket (sajnos v. nem sajnos) nem csak mi alakítjuk, unalmas is lenne... April magával rántotta a férjét is ebbe a fantazmagóriába, hogy el kell menekülniük az életükből és nem volt képes az élet vagy sors vagy akármi által az útjukba gördített helyzeteket felvállalni, megoldani, és ez lett a veszte az egész családnak. Szerintem fel kell nőni a feladathoz, hogy az utunkba kerülő akadályokat leküzdjük, vagy egyszerűen csak alkalmazkodjunk és az adott körülmények között próbáljunk meg lehetőségeinkhez képest a legjobban lavírozni. Nem duzzogni kell az életre, mint egy gyerek, meg sírni, hogy de sz@r minden, hanem küzdeni és tenni. Ha ez a segítségkérést vagy a pszichológushoz való elmenetelt jelenti, akkor azt. De mindenekelőtt őszintének lenni, legalább magunkhoz. Hú, de forradalmi lettem...:P Ja, és hogy épp Revolutionary Road a regény eredeti címe...?

Egyébként ahogy le van zárva a regény, az utolsó fejezet, az zseniális. És az őszinteséghez kapcsolódóan ad egy olyan végkicsengést a történetnek, hogy valamilyen szinten mégiscsak igaza volt Wheeler-éknek a begyöpösödött, köpönyegforgató, álságos "átlagemberekkel" kapcsolatban. Mert semmi nem fekete vagy fehér, ugyebár. Kérdés, hogy ezt ki mennyire tudja tolerálni, megbocsájtani, vagy esetleg nevetni rajta. De a legegyszerűbb lenne nem foglalkozni velük, hanem inkább a saját életünkkel... Napokig lehetne filózni ezen...

Bár kissé elcsépelt, de mégis nagyon igaz életfilozófiát hordoz magában ez a könyv ha a mélyére nézünk, érdemes elolvasni és elgondolkodni rajta.




(Sajnos korábban láttam a filmet. Általában nem szeretek így olvasni, de ez még így is jó volt, mert azért a könyv sokkal árnyaltabbá tette az egész sztorit. Ettől függetlenül a film nagyon jó adaptáció, ahogy észrevettem a dialógusok szinte egy az egyben megegyeznek a könyvével és ugye a színészek játéka nagyszerű.)

2009. szeptember 24., csütörtök

Salman Rushdie - Hárún és a mesék tengere

„A mérgek megfakították a Meseáramok szivárványszíneit, minden szín szürkébe hajlott, márpedig tudni való, hogy a mesék legjobb részei éppen a színekben vannak kódolva: a színek adják a történet élénkségét, ritmusát, sodrását, könnyedségét, egyszóval savát-borsát.”

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer Alifbá országában egy város, minden városok legszomorúbbika, amely már a nevére sem emlékezett. Itt élt Hárún, a nagy mesemondó, a Bla-bla-sah, Rasid kalifa fia.Egy baljós napon Szoraja Hárún édesanyja elszökik otthonról és Rasid Kalifa bánata olyan nagy lesz, hogy többé már nem tud mesélni. Hárun figyelme is mindenről elkalandozik pontosan 11 perc után. Hárún mindent megtesz, hogy Rasid szomorúságát enyhítse, de minden próbálkozás hatástalan. Egy éjszaka találkozik Hahával a vizidzsinnel aki épp Rasid mesecsapját igyekszik elzárni. Ekkor kezdődik Hárún nagy kalandja, amely során eljut egy Banka hátán a föld másik holdjára, Kahanira, ahol a Gappik és a Csúpválák vívják küzdelmüket a meseócánért és Bátcsít királykisasszonyért.


Rushdie igazi mesemondó. Bűbájos történetet mesél el, amelynek minden egyes fejezetéből egy-egy teljes mesekönyvet is meg lehetne tölteni. A jó és a rossz klasszikus küzdelme. Bűbájos történet, ami a hétköznapok gondjaiból egy kicsit elvarázsolja az olvasót egy egészen más világba.

Nem igazán felnőtt mese, de nem is gyermek irodalom, valahol a kettő között helyezkedik el, ezért a gyermeklelkű felnőttek és a felnövőben lévő gyermekek élvezhetik leginkább.

A történetből a Budapest Bábszínház előadást készített, melynek bemutatója 2009. októberében lesz.


2009. szeptember 20., vasárnap

Amélie Nothomb: Holt határon


Az 1967-ben született írónő belga diplomataszülők gyermekeként nőtt fel. 25 éves korától ontja regényeit, a francia írónemzedék egyik legtehetségesebb képviselőjének tartják. A Holt határon című regénye 1998-ban jelent meg.

A fülszöveget nem olvastam el, mert terjedelmesnek találtam a 150 oldalhoz. Az írónőről szóló bevezető utáni első mondat első része: „A Holt határon egy kis szigeten játszódik…”, nekem ennyi ismét elég volt, hogy kikölcsönözzem. Nem tudtam, hogy szűken nézve 3 szereplője van ennek a pszicho-thrillernek. Sőt azt sem tudtam, hogy thrillert fogok olvasni.
Elkezdtem, és nem tudtam letenni. Egyik szereplője „Kapitány”, aki 77 éves, és él vele egy 23 éves lány „Hazel”, akit megmentett az I. világháború végén. A két ember között elég különleges, ellentmondásokkal teli kapcsolat van: a Kapitány egyszerre gyámapja és szeretője a lánynak. (A fülszövegből idézve: …”hogy lehet gyűlölve szeretni és szeretve gyűlölni….”)
A történetbe már az elején bekapcsolódik egy ápolónő, Francoise, aki ápolni kezdi egyiküket, így bővül háromszereplősre a rövidke könyv.
Miért mentette meg a férfi a lányt, mi célból, mi okból tartotta őt egy különleges házban?, ezeket nem ismertetem, mert azzal el is mondanám a történetet. Az ápoló megérkezése és ott léte fényt derít mindenre.
Az írónő izgalmasan és érdekfeszítően szövi az eseményeket, sőt még a Pármai kolostorhoz is kedvet kaptam :-). A végéig izgultam a befejezés megvalósításán, tulajdonképpen tetszett is, amikor találtam még egy (alternatív) befejezést. Az írónő fantáziája valószínűleg feszítette őt, mert úgy érezte, hogy kell még egy: döntsünk mi olvasók, melyik a jobb, melyik a reálisabb. Természetesen nekem is jobban tetszik az egyik, történetesen az első, de ekkor még tényleg hiányzott valami, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mi. Ekkor továbblapoztam, megtaláltam a „folytatást” vagyis a következő befejezést, így alakult a kisregény kerek egésszé, és így tudtam megállapítani, hogy az első befejezés tetszett jobban.

Nehéz csillagoznom, gondolkodom 9 vagy 10,


legyen 10!

2009. szeptember 18., péntek

Penny Vincenzi: Váratlan szerencse

A főszereplő Cassiát, 1935-ben 28-29 éves korában ismerjük meg, életéről, gyermekkoráról a könyv olvasása közben kapunk képet. Cassia, az akkori világban nagyon emancipáltnak számító nő, nagyon okos, szellemes, gyönyörű, aki szereti a szerelmet, vállalja is azt. Gyermekkorában eldöntötte, hogy orvos lesz, fiatalként ezt a döntését meg is valósíthatta volna, ha váratlanul nem lett volna várandós, így a kiváló diploma megszerzése után, rezidensévei előtt fel is adja pályafutását, hogy odaadó felesége lehessen egy kevésbé jóeszű körzeti orvosnak egy kis angliai faluban.


A könyvben képet kapunk gyermekkoráról, megismerjük barátait, családját, megtudjuk ki vezette be őt a híres londoni társasági életbe, hogyan és kiktől szerezte élete nagy tapasztalatait.


Edward a feleségére, Cassiára burkoltan mindig féltékeny volt, szerintem ezért akarta őt feleségül venni. Önzésből. (Akkoriban még csodabogárként, különcként tekintettek a dolgozó nőkre.) Lett három gyermekük, éldegéltek boldogan (?) és unalmasan, míg jött a nő életében a „váratlan szerencse”: 29 éves korában egy jelentős összeget örökölt keresztanyjától, aminek hatására beindul egy hatalmas láncreakció. Különféle változtatások kivitelezésével (új autó, dadus alkalmazása, Londonban ház bérlése, munkába állás), hatalmas változások történnek a nő életében.


A történet kibontakozása közben, a régmúlt eseményeire való visszautalás formájában megismerjük a család többi tagját, Cassia barátait, akik között sokféle embertípus előfordul, ezeket az embereket Edward egytől-egyig utálja.


A könyv pergő stílusban, néhol lebilincselően gyorsan olvasatja magát. A fordítás tetszett (köszönjük Boudica édesanyjának Palásthy Ágnesnek), a többszörösen összetett mondatokat is értettem.
Ami nem tetszett: 1. a kevés szereplő között alig van „egyszerű”-átlagos ember. Titkolt bi- és homoszexuális, szerencsejátékos, pedofil, „őrült” stb. megtalálható a könyvben. 2. Olyan sok esemény történik hirtelen egyszerre, hogy olvasás közben nagyon elkezdett hiányozni a kidolgozottság, a gondolatiság, és kimondtam azt, hogy „ ilyen nem létezik”. Átváltottam „mese-olvasási” stílusba és azért olvastam végig, mert kíváncsi lettem vajon mi következhet még, ami addig nem volt. Természetesen egyfajta happy-end lett a vége, aminek egyáltalán nem örültem, mert jó lett volna valami sokkolóbb. Nekem túl tömény volt.




Fejős Éva - Bankok Tranzit

Heten utaznak egyszerre, egy irányba. Az uticél a folyamatosan nyüzsgő metropolis Bankok. Hét kereső, akik mind kutatnak valamit. Egyesek feloldozást, mások nyugalmat. Van aki élete utolsó nagy kalandjára vállalkozik, és van olyan is aki a származására kiváncsi. Közülük néhányan megtalálják azt amit, vagy akit kerestek, mások pedig új életre lelnek. Paul, David, Lian, Helen, Anne, Simon és a bankoki madám Saolla útja keresztezi egymást. Vajon a sors keze, vagy csupán véletlen?

Fejős Éva hét keresője mind különböző karakter, de egy valami összeköti őket. Mindnyájuk életet egy ponton megpecsételődött. A kérdés csak az, ki hogyan viseli ezt. Van aki tovább lép, van aki a mélyére ás, és akad olyan is aki lemossa magáról és tiszta lapot kezd.

Fejős Évát a csajos könyv szerzők közé sorolják, de ez a könyv kicsit kilóg ebből a kategóriából. A végkifejlet eléggé kiszámítható, azonban a történet vezetés és szereplők élete egyáltalán nem könnyed. A keresők történetei mind külön szálon futnak és filmkocka szerűen ugrálunk az egyes jelenetek között, akár oldalanként is, így igazán sose mélyülünk el egy-egy szereplő érzelmi világában. Az eseményeket puzzle szerűen az olvasónak kell összeilleszteni. A cselekmény felépítése a Hotel Baliban is hasonlóképpen történt, azonban ott gyakorlatilag négy szereplőt kellett szétválasztani, még itt hetet. Ennek eredményeként gyakran kényszerültem visszalapozni sok-sok oldalt, hogy pontosan értsem az eseményeket. Ezzel szemben ha nem lett volna az ugrálást valószínűleg elég unalmas lett volna a regény, így legalább volt okom, hogy újra és újra visszatekintsek egyes részekre.

Hogy kinek is ajánlom? Azoknak egyáltalán nem, akik nem szeretik a több szálon futó cselekményt.



2009. szeptember 17., csütörtök

Marcello D'Orta - Ha nem volna nagyapám ki kéne találni

Marcello D'Orta ebben a kötetében összegyűjtötte, hogyan is látják az unokák a nagyszülőket. Helyenként kacagtató, néhol megható, de mindenképpen kímeletlenül őszinte képet kapunk a gyerekek igazmondó szájából.

„Én és a nagyapám néha legyőzhetetlennek látszunk, és azok is vagyunk.”

„Ha láttok egy idős embert ősz hajjal, gondtalan szemmel, seprű szempillával, az ő. Nem lenyúlni, hé!!!”

„A nagyapámnak reszket a keze, de ameddig meg bír ölelgetni, oda se neki!”

„Ha a nagyanyám előtt valaki rosszat találna szólni rám, annak annyi.”

"Emlékszem a mondókáira, és mikor beülök az öreg hintaszékbe, hangosan elmondom őket, és olyankor mintha látnám is a nagypapát.”




Lesley Pearse:Emlékek

1786-ban Mary Broad nevű lányt ,elítélik lopás miatt,és egy fegyenchajón Ausztráliába száműzik.Amerikában ekkortájt ez volt a bevett szokás,annyira elszabadult a bűnözés,hogy már a kivégzéseket sem bírták,és ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak,hogy megszabaduljanak Amerika bűnöző társadalmától-Mary egy főkötőt lopott egy gazdag nőtől,de már ilyen csekélységért is akasztás járt.Marynek úgymond szerencséje is volt,nem tudván mi vár rá a Charlotte nevű fegyenchajón.

Mary hamarosan rájön,csak úgy élheti túl az utat,ha ugyanazt teszi mint a többi fiatal nő ,egy tisztnek a szeretője lesz,cserébe több ételt kap,tiszta ruhát és nem kell a hajó fenéken leláncolva megtennie a több hónapos utat.Mary első látásra beleszeret Watkin Tench nevű tisztbe,és bár tiszt is hasonlóan érez mégsem történik köztük semmi,mivel a lány nem válogathat egy idősebb tiszt szeretője lesz....Mary a hajóút végén kétségbeesve fedezi fel,hogy teherbe esett,a tiszt pedig leveszi Maryről a kezét,neki pedig új társra van szüksége ezúttal a foglyok közül aki megvédi majd a fegyenctelepen,végül egy barátja a Will ajánlja fel,hogy gondját viseli Marynek...

Sokan nem élik túl a hajóutat,a betegségek az éhezés pusztít a fegyencek között,Mary a körülményekhez képest,jó állapotban hagyja el a hajót,ám a sziget olyan kopár és sivár ,hogy azt kívánja bárcsak meghalt volna a hajón.Mivel az ausztrál szigeten ők az első telepesek,csak a nagy semmi várja őket ....

Mary még egy gyermeket szül a telepen,majd Willel elhatározzák,meg kell szökniük mielőtt mindnyájan meghalnak.....

Mary Broad valós személy volt,bejárta azt az utat amit Pearse megír.Ő volt az első nő akinek sikerült megszöknie,és élve visszajutott Angliába.Abban az időben hősként ünnepelték,és kegyelmet is kapott,újságírók,írók írták meg már akkoriban az élete történetét,közük Watkin Tench is aki a hosszú évek alatt figyelemmel kísérte,és sokszor a lány tudta nélkül segítette az életét.(WatkinTench volt talán az egyetlen aki a legpontosabban ismerte Mary életét,és magát Maryt amiről fennmaradtak naplójegyzeti)

Megdöbbentő,és egyben elképesztő ,hogy egy törékeny nő ennyi mindent túléljen,és küzdjön a puszta életben maradásért évekig!!!

Mary kilenc hosszú év után ,utoljára szállt hajóra,immár szabad emberként,hogy hazatérjen..... ezután nem tudni mi lett Mary sorsa,senki sem tudja valóban hazaért-e,lett e családja,és meddig élt.

A fegyenchajókról hasonló történetet olvashatunk egy másik könyvben is-Úszó bordély címmel.

Pearse alapos volt,és rendkívül izgalmasan,pergően írta meg Mary történetét,talán a megjelentek közül ez a legjobb könyve.

Szerintem a cím és a borító egyáltalán nem passzol a történethez,a borítón szereplő lány barna hajú ,zöld szemű,míg Mary fekete hajú és szürke szemű volt...aki tudja ,hogy akkor ki van akkor borítón ossza meg velem.Arról a mondatról nem beszélve ami szintén a borítón díszeleg,mely szerint-"Nem menekülhetsz a szerelem elől" -ezt sem igazán értem....Mary élete a túlélésről szólt!!!

Jennifer Crusie:Fogadj rám

Csak azért vettem ki a könyvtárból ezt a könyvet mert cseresznyék vannak rajta..na jó meg azért is mert nagyon lehúzós véleményt nem olvastam róla,csak azt ,hogy az egészséges romantikát kedvelőknek..na azért én találtam egy-két csöpögősebb részt,de maga a sztori és a sok jópofa szöveg ellensúlyozta a szájhúzogatást.

Min-t egy este pasija épp egy bárban dobja...Min bosszús meg ilyenek,és barátnői unszolására épp felszedni készül valakit,mikor véletlenül meghallja,hogy volt pasija fogadást köt egy görög isten kinézetű sráccal,hogy Min-t nem tudja 1hónap leforgása alatt ágyba vinni,Min pedig úgy dönt mindkét férfit megleckézteti tudván ,hogy nekik fogalmuk sincs ,hogy Min mindent hallott....így kezdőik a sztori ami úgy folytatódik,hogy Min és a görög isten-Cal ,a véletleneknek köszönhetően állandóan összefutnak,találkoznak így szép lassan megismerik,megkedvelik egymást,bár eleinte utálták egymást,és Minnek kell valaki aki elkíséri húga esküvőjére,ezzel is befogva anyja száját aki állandóan azon sápítozik,hogy Min fogyjon le,és menjen férjhez-nekem Min anyja kissé túlzás volt...

Aztán a barátnők, a volt ex pasi,Cal volt barátnője ,és a szülők folyamatos belekotnyeleskedése a dolgokba állandó vitát,félreértést,és szerencsétlen randikat eredményez.De Min és Cal legyőz minden akadályt legyen az fánk,vagy virágos cipő-esetleg ,nyuszis ,cseresznyés,fondorlatok,nehézségek..hogy aztán beteljesedjen a tündérmese.

Közben kiderül hogyan sikerül húga esküvője,vajon Min apja tényleg csalja -e az anyját,és a barátnőknek is jut -e a tündérmeséből?

Szórakoztató,könnyed,humoros könyv.

Persze a csöpögés ellenes énem,talált kötözködni valót,de ugye most lazaságra vágytam,meg is kaptam akkor meg mit kötekednék??


2009. szeptember 16., szerda

Steven Saylor: Róma

Huhh, nem kis vállalkozás volt elolvasni ezt a monstrumot. Időm is kevés volt, régen volt már ilyen, hogy 2 és fél hétig olvassak egy könyvet, de végül sikerült a végére érni :)
A középiskolai történelem tanárnőmnek köszönhetően, akinek csak mostanában kezd halványodni az emléke, nem voltam soha egy történelemrajongó. Pedig érdekelnek engem az elmúlt korok, nagyon is, de nem azon a száraz, tényszerű módon, ahogyan önmagukban léteznek, hanem pontosan ilyen izgalmas, történéses formában, ahogy Saylor a Rómában előadta.

Kb. i.e. 1000-től kezdi el mesélni Róma történetét, amikor még kunyhók sem léteztek a településen, hanem csak két kereskedelmi út kereszteződése volt "Róma", és egészen Augustus császár uralkodásáig pillanthatunk be az örök város történelmébe. Méghozzá két ősi római család, a Potitiusok és a Pinariusok nemzedékeinek történetén keresztül. Ezek a családok ez alatt az 1000 év alatt mindvégig a politika sűrűjében voltak, patrícius származásuk révén többnyire ott voltak a város vezetőinek élvonalában.

Saylornak hihetetlenül jó mesélőkéje van, ugyanis minden egyes történet, az egyes korok aktuális nemzedékének történetei mind-mind nagyon élvezetesek voltak, szívesen olvastam volna tovább mindegyiket. Persze akkor nem egy regényt, hanem egy regényfolyamot kellett volna írnia Saylornak és valószínűleg meg is untam volna. Így viszont, hogy 50-100-150 éveket ugrottunk előre az időben egy-egy történet után, és mindig újabb és újabb utódok sorsát ismerhettük meg, egyáltalán nem lehetett elunni, sőt... Úgyhogy nem is volt ez olyan rossz ötlet, még annak ellenére sem, hogy eleinte bosszankodtam, hogy csak 40-50 oldalt olvashatok egy-egy szereplő sorsáról, történetéről.
Volt itt minden: testvérgyilkosság, intrika, hódító csaták, teherbe eső Vesta-szűz, méregkeverés, ilyen-olyan szerelem, hatami harcok, gyilkosság és gyilkosság, tunikák, tógák, templomok, amulettek. Unatkozni nem lehetett, az biztos...

Ami kicsit mindig megmosolyogtatott, az az volt, hogy Saylor narráció helyett gyakran a szereplői szájába adta a történtek elmondását, ami alapból nem baj, de itt sokszor olyan szinten ment a duma, mintha hülyegyerekek lettek volna a szereplők és ilyeneket mondtak egymásnak (azazhogy inkább nekünk), hogy: Te meg szültél két fiút is Pinariusnak, a lányod pedig már jó házasságot kötött... stb. Mintha nem tudná szegény...:P Meg szépen összegezték a múlt eseményeit egymásnak, mintha a másik nem lett volna ott, pedig de. Ez elég vicces volt.

Azt viszont sajnáltam, hogy Octavianusnál vége lett Róma történetének. De miért??? Ok, hogy letelt az 1000 év, de ez után jött még csak a java - mindenféle császárok, a kereszténység kialakulása stb. (Bár ha jobban belegondolok, lehet, hogy a Római Birodalom virágzását és fénykorát akarta inkább bemutatni, mint a hanyatlását ill. bukását...) Ettől függetlenül én erre is nagyon kíváncsi lennék ilyen olvasmányos köntösben. Úgyhogy várom a folytatást :P

Summa summárum, nagyon jó kis történelmi regény volt ez még apróbb hibái ellenére is. Nagy kedvet csinált nekem a Gordianus sorozatához is Saylor, úgyhogy jöhet a Római Vér. Állítólag ott is elég hiteles és jól kimunkált a történelmi háttér, függetlenül a gyilkosság-sztoriktól.


Nicolas Sparks - A Walk to Remember

Landon Carter 40 év távlatából tekint vissza a 17 éves kori önmagára, amikor örökre megváltozott az élete. A helyszín Beaufort és 1958-at írun. Landon tipikus lázadó kamasz aki nagy népszerűségnek örvend barátai és a lányok körében is. Folyamatosan vívódik apjával, aki családja helyett újra és újra a politikai karierrjét választja. Egy napon összehozza a sors Jamie Sullivan-nel akivel bár egymás mellett élnek és járnak iskolába, de távolabb nem is lehetnének egymástól. Jamie a helyi baptista lelkész lánya, aki édesapja egyedül nevelt fel, szigorú vallásos elvekkel. Beteg állatokat gondoz, pénzt gyűjt és kisegéít az árvaházban. Maga a megtestesült jóindulat.

Landon szerepet vállal egy iskolai darabban amelynek Jamie a főszereplője. Innentől fogva megpecsételődik a sorsuk. Landon szépen lassan beleszeret a lányba, bár ezt önmaga sem hitte volna soha és ráébred, hogy vannak fontosabb dolgok is az életben mint sör és a haverok.

Nicholas Sparks megható és romantikus történetet kerekített ahogyan ezt tőle elvárhatjuk. Eredeti nyelven olvasva sem okoz nehézséget, mert jól érthető és egyszerű a nyelvezete, azoknak is akik nem profik angolból.

A Walk to Remember című könyv magyarul A Leghosszabb út címen jelent meg, és Adam Shankman készített filmet belőle 2002-ban. A főszerepet Mandy Moore és Shane West játssza.


2009. szeptember 15., kedd

Agatha Christie: A fogorvos széke


Nátha ide vagy oda, végül mégis elmentem Rómába. És mivel elég korán kiértem a reptérre, valami olvasnivaló után néztem, így találtam az újságosnál ezt a könyvet.

Poirot a szokásos féléves fogorvosi ellenőrzésre megy fogorvosához. Ez az egyetlen helyzet, ahol a kicsit különc, saját magával nagyon elégedett, belga nyomozó kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek, kicsinek és "egynek a sok közül" érzi magát.
Miután szerencsésen túl van a megpróbáltatásokon (egyébként semmi extra, egy új tömés és egy tömés-csere), hazamegy, hogy jól megérdemelt ebédjét elfogyassza, mikor megcsörren a telefon. Fogorvosa öngyilkos lett!
Poirot-t természetesen nem elégíti ki a hivatalos magyarázat az öngyilkosságról, és kezdetés veszi a nyomozás. Természetesen lesznek még további hullák is a történetben, illetve az elmaradhatatlan fordulat a végén is meg van. Klasszkus krimi, amely a gyilkossággal kezdődik, nem tudjuk ki a gyilkos, és mi is együtt törhetjük a fejünket a szereplőkön, a bizonyítékokon és a gyanús mozzanatokon.

Nagyon szeretem a Poirot filmeket. Megkockáztatom, Agatha Christie történetei a nagyon ritka példái annak, amikor a film jobban élvezhető, mint a könyv. És nem azért, mert Agatha Christie nem ír jól, hanem azért mert a filmekben annyira jól el vannak kapva a karakterek. Olvasás közben is látjuk magunk előtt a furcsa bajúszú, tojás fejű, kifogástalan modorú nyomozót, aki meg van győződve saját tökéletességéről és mindig felgöngyölíti a gyilkosság mögött rejtőző inditékokat és eljut a bűnöshöz... David Suchet telitalálat volt a szerepre.
A repülőtérre és a repülőútra tökéletes olvasmány volt...

Eredeti cím: One, Two, Buckle my Shoes
Kiadó: Európa, 2009
Oldalak száma: 236

2009. szeptember 9., szerda

Joanne Fluke:Epertorta és Gyilkosság


Sütis kriminek vannak titulálva a sorozat darabjai,de nagyon kellemes kis olvasmányok,még így is hogy bizony a gyilkosság is benne van a sztoriban,bár a süteményekhez csak annyi közük van,hogy Hannah a süti éden tulajdonosa is besegít a nyomozásba.Közben süt,és minden fejezet végén ott a süti recept, a sütési útmutatóval együtt.

Hannah egy középkorú szingli,de szerencsére nem az anorexiás fajtából,eszik,iszik rendesen ,nincs műkörme viszont van macskája és olyan minden lében két kanál típus de nagyon szerethető.Ebben a részben a kosárlabda csapat edzőjét holtan találják a garázsában,és Hanna az a bizonyos valaki aki felfedezi,első számú gyanúsított a felesége akivel a férj nem bánt éppen kesztyűs kézzel...Hannah pedig mindent megtesz,hogy ne barátnőjét csukják le hanem az igazi tettest.A kis kötetben minden fontos bele van sűrítve,megismerhetjük a városlakókat,Hannah barátait, a testvérét és jó pár új süteményt is felfedezhetünk.

Lake Eden egy valóban létező városka,erről a helyről mintázta Joanne a helyszínt ahol minden rész játszódik.

Lake Eden valóban egy álmos, amerikai kisváros, kb 2000-2500 lakossal

nekem nagyon bejött,és magamon is csodálkozom mert eddig messzire elkerültem a krimiket,de talán azzal fogott meg,hogy nem olyan vérfagyasztós,mégis izgalmas,és egyáltalán nem volt egyszerű eljutni a gyilkosig.

Egyetlenegy szívfájdalmam,hogy az eredeti borító helyett ilyen semmitmondót terveztek,nem értem miért nem lehet meghagyni az eredetit ha az ilyen jóra sikerült???(alant két eredeti borító)


















2009. szeptember 6., vasárnap

Anne Brontë: Agnes Grey

Agnes Grey egy angliai lelkész család második lánya, és a család elszegényedése után úgy dönt, nevelőnőként próbál szerencsét, segítve ezzel szülei és saját megélhetésének biztosítását. Két családnál is dolgozik, és próbálja legjobb hite és elvei szerint nevelni a rábízott gyerekeket, több-kevesebb sikerrel.

A regényben sok önéletrajzi elemmel találkozunk, és ezeket még hitelesebbé teszi, hogy a történetet Agnes saját maga meséli el, ráadásul a naplójába írt jegyzeteire hivatkozva.
A három, írónővé lett Brontë testvér közül (a másik kettő Charlotte és Emily) Anne valóban dolgozott nevelőnőként, és hasonlóan a regénybeli Agneshez, több családnál is dolgozott.

A történetből természetesen nem hiányzik a szerelmi szál sem (a segédlelkész, Weston úr személyében), azt azonban tudjuk, hogy a valóságban (Agnes-szel ellentétben) Anne-nek nem adatott meg a boldog házasság, saját család és a hosszú élet öröme, hiszen 1849-ben tüdőbetegségben (több testvéréhez hasonlóan) meghalt Scarborough-ban, abban a tengerparti városkában, amely egyébként az Agnes Grey-ben is megjelenik.

Ami lenyűgözött, az az a választékosság és kifinomultság, ahogy a különböző szereplők jó és rossz tulajdonságait jellemzi. Testvére Charlotte egyébként Jane Austen stílusához hasonlította Anne-ét, és van is ebben valami, bár Austen írásai azért sokkal mélyebb jellemábrázolással bírnak.
Anne inkább színesen és változatosan ír egy-egy tulajdonságról.

Élveztem az olvasását, annál is inkább, mert néhány hét múlva Angliába, Yorkba és környékére utazom, ahol a Brontë testvérek nyomába szegődve felfedezem azokat a falvakat, házakat és helyeket, ahol ők is éltek és ihletet merítettek történeteikhez. Úgy gondolom, ez a kirándulás segíteni fog abban, hogy írásaikat még jobban élvezzem, és fordítva, regényeik olvasása révén még többet kapok majd a vidéktől, ahol ők is naponta sétáltak.

A regényt egyébként 1847-ben adták ki, együtt Emily Brontë Üvöltő szelek című regényével egy kötetben. Anne az Acton Bell írói álnevet használta a megjelenéshez.

Eredeti cím/kiadás: Agnes Grey, 1847
Kiadó: Ulpius-ház, 2006
Oldalak száma: 260

2009. szeptember 4., péntek

Alice Hoffman:Átkozott Boszorkák

Szerintem Hoffman is egy boszorkány azért tud ilyen klassz történeteket összehozni:)

Már a Hetedik Mennyországban is feltűntek nem átlagos képességekkel rendelkező emberkék,de itt aztán tömegével vannak.

Sally és Gillian szüleik halála után ,két nagynénjükhöz kerülnek,akiknél nem éppen nyugis az élet,a nagynénik átkokat vesznek le, szerelmes asszonyokhoz láncolják a hőn áhított férfit,amik a két kislány szeme láttára történik.Ami a lányoknak megdöbbentő,szokatlan dolog az a néniknek a szokásos mindennapok.

A nagynénik furcsa mivolta miatt a lányok nem voltak éppen népszerűek,sőt kerülték,csúfolták őket.

Ezért megfogadták,hogy ők normálisak lesznek és eszük ágában sem lesz varázsigéket mormolni.

Gillian volt mindig is a vadabb,bátrabb ezért amint nagykorú lett nekiindult a világnak,Sally pedig maradt és várta a csodát ami évek múlva Michael személyében megérkezett.

Sok baljós előjel után,Michael meghal egyedül hagyva Sallyt két lányával Antonával és Kylieval .

Kylie és Antonia olyanok mint anno gyermekként Sally és Gillian.Sally hiába könyörgött a néniknek mentsék meg a férjét ,a nénik nem tehettek semmit...Sally úgy döntött Ő is elhagyja a nénik házát...

Sally és Gillian levélben tartják a kapcsolatot,illetve csak Sally írja oldalszámra a leveleket.Egy nap aztán egy éjszaka megjelenik a háza előtt Gillian, aki szörnyű dolgot tett....

A lányok próbálnak megbirkózni a múlttal,egymással,a jelennel,de vajon elegek lesznek-e ketten a sok-sok démonhoz ,vagy mégiscsak kellennek a varázsigék?

A testvéri kapcsolatok nehézségeit remekül bemutató történet,és a spirituális,boszorkányos dolgok még inkább különlegessé teszik.Olyan természetes lezserséggel,és egyértelműséggel szőtte bele Hoffman a halottakat látó Kylie képességét,vagy a gerle szívét hétszer átdöfő szerelmes asszony képét,hogy már-már hétköznapinak tűnnek.

A könyvért köszönet Stippistopnak:-) Nélküle nem jöhetett volna létre ez a bejegyzés sem.

A borítóról annyit,hogy nagyon nem szeretem ha a az adott könyvről készült film főszereplőit teszik rá....láttam a filmet,de hiába Nicole Kidman,és Sandra Bullock ,a film elbújhat a köny mellett.