Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...

Megint egy másfél napos regénnyel állunk szemben... Azaz másfél nap alatt olvastam el. Nem véletlenül, hanem mert képtelenség volt letenni. Pedig a történet majdnem banálisan indul: 3 gyerek között szerelmi-baráti háromszög kezd kialakulni egy angliai benntlakásos elitiskolában. A sztorit az egyikőjük, Kathy elbeszélésében ismerhetjük meg, aki 31 évesen emlékszik vissza a Hailshamben eltöltött évekre.

Maga az elbeszélésmód nagyon rendben van, hiszen annyira éberen tartja az olvasót, hogy alig lehet abbahagyni, de az még jobban tetszett, hogy az író kiskanállal adagolja Kathy emlékeit és apránként bontakozik ki előttünk az ártatlan gyerektársadalom élete mögött rejlő, sci-fi szerű, kegyetlen valóság... (Véletlen, hogy éppen az Aglaja után olvastam ezt, ami szintén sci-fis beütésű. És az is, hogy nagyon nehéz úgy írni erről a történetről is, hogy ne lőjem le a poént...) Ezenkívül annyira jól ábrázolja Ishiguro, hogy az olyan apróságoknak, mint egy kazetta, vagy akár egy mozdulat, milyen nagy jelentőségük van egy ilyen zárt közösség életében. Vagyis inkább azt, hogy Kathy utólag, felnőtt fejjel milyen következtetéseket von le ezekből az apró dolgokból a történet hátterében álló borzongató tényre vonatkoztatva...

Ugyanis az egész iskolai élet mögött egy nagy titok lappang azzal kapcsolatban, hogy miért is vannak ők ott, kik is ők valójában. Bár ez a diákok számára viszonylag kicsi koruk óta nagyjából világos, mégsem akarnak kifejezetten tudomást venni róla, élik a saját életüket. Sőt, később is hasonlóan viselkednek, amikor már kikerülnek az iskola falai közül, mi pedig egyszerűen nem értjük, hogy miért... (Pontosabban én olvasás közben nem igazán értettem, hogy miért is nem borítják az asztalt és lépnek le, de közben sokat gondolkodtam rajta és kezdem kapiskálni az egész történet metaforikus értelmét azt hiszem...)

Nagyon nehéz írnom róla, mert nagyon megrázó élmény volt számomra... Összességében egy nagyon jól eltalált, az érzelmekre rendkívül erősen ható könyv ez, amiben egy bizarr történettel a háttérben olyan emberi érzések játszanak főszerepet, mint a barátság, szerelem, reménytelenség, önfeláldozás. Mindezt egybefonva manapság nagyon is aktuális társadalmi, etikai kérdésekkel, amikről rengeteget lehet gondolkodni. Ez az idézet szerintem jól összefoglalja a könyv mondanivalójának egy részét:

Amikor aznap elnéztem, hogyan táncolsz, egészen mást láttam. Egy új, gyorsan formálódó világot. Tudományosabbat, jobban működőt. Több gyógymóddal a régi betegségekre. Ami mind nagyon szép. De kemény, könyörtelen világ ez. És láttam egy kislányt, lehunyt szemmel, amint magához szorítja a régi, barátságos világot, amelyről a szíve mélyén tudja, hogy nem maradhat fenn, mégis kapaszkodik belé, és könyörög, hogy soha ne engedje el. Én ezt láttam.

Nagy élmény volt.




3 megjegyzés még:
- egyrészt bámulom Ishigurot, mint az összes olyan férfi írót, akik női szereplők szemszögéből hitelesen írnak történetet, mert számomra teljesen hihető volt, hogy ezek valóban egy nő gondolatai
- másrészt a borító alapján egy idő után sejteni lehet, hogy miről is szól...;-)
- harmadrészt: az 1001 könyv, amit el kell olvasnod mielőtt meghalsz listáján találtam ezt a könyvet és úgy gondolom, jogosan van rajta, tényleg el kell olvasni....